A város alatt szürkén nyújtózik a folyó, mintha sohasem is lett volna oly kék a tükre, hogy zeneszerzőket ihlessen keringőre. Amott megy egy ember, kisebb lányka vagy fiúcska ül a karján, odébb néhány nyugdíjas lélek botorkál, mindannyian vállig látszanak csak, a fejük belevész a ködbe.
Négyezer kilométerrel távolabb Mr. Shark külföldi olajmágnás elégedett. Aznap akadálytalan volt a kitermelés, a tankerei dagadnak az őslények és elhalt növények rothadásából nyert ragacstól.
Dehogyis rothadás! A mister inkább hisz abban, hogy a Föld mélyén valamely szervetlen anyagok titokzatos robbanásából keletkezik az ő haszna. E gondolat zárta az aznapi munkát, Shark tehát vette tarkóellenzős cowboykalapját, és bevágódott a sofőrrel megfejelt légkondis terepjáróba.
Otthon, a szintén lehűtött házban rágyújtott egy whiskyre – elvégre ő is a Ewingok háromszázötvenhét részes sorozatán nőtt fel, s azt látta, amikor egy olajcápa hazatér, azonnal a pohár után nyúl.
Ewing, vagyis Shark úr harcos, európai gyökerű családból származott, s odahaza azt látta, hogy a példa édeskevés, és a nehezen megkeresett milliók sem minden, abból illik elesett társadalmi rétegeket segíteni s világvédő gondosságról tanúbizonyságot tenni.
Előtte azonban jólesőn végignyúlt a kanapén (kárpitozott, antik darab), a talpát sütötte a hűvös kő, nemhiába szereltetett minden helyiségbe padlóhűtést; odakint tombol az arab tél: huszonnyolc fok árnyékban.
Monacooo... – búgta fülébe a klasszikus retró sztár, és Mr. Shark pillanatra átmenetinek érezte a sivatagi kalandozást. Könnyedén elhessentette a lázadó gondolatot, mert csillaga fölfelé ívelt: a nyersolajért újból hordónként hatvanhárom dolcsit adtak.
Hideg sört pattintott, a végére böffentett egy nagyot, és híréhes szemekkel bekapcsolta a tévét, ahol a legutóbbi Grand Prix ismétlését közvetítették; a versenyautók órákon át, mint megvadult darazsak keringtek a céltorony körül. Mr. Shark utálta az autóversenyt, ő maga még csak nem is vezetett, de tudta, hogy a buisiness is buisiness, és boldogulása érdekében, s némi transzformációt követően megállapodott a buisiness is jusual opciónál.
A mister szerencsétlenségére nem tudott magyarul, hogy mindezt sokkal frappánsabban kifejezhesse, ezért újabb sörre gyújtott, és régóta dédelgetett álmát fölelevenítendő a sivataghűtési üzletág felvirágoztatásán gondolkodott.
Hatalmas jégkerekek felállítását tervezte, amelyek napra éj lehelik a föld alatt termelt zúzmarát; sőt: ha úgy állítják be őket, akkor reggeltől estig hideg párát permeteznek a homokra. Vagyis homlokra.
Eh, olyan már létezik! Mr. Shark az üzleti életben nem ismert tréfát, viszont jól ismerte a piaci metszeteket, s tudta, hogy meglepővel kell kirukkolni. Mivel igazán újító hangulatban volt, felkiáltott: Nem hűteni kell, hanem fűteni!
Hagyta magát elragadtatni, s bejáratott embereit utasította, hogy lehetőleg minden évszakban gyújtsanak fel legalább egy őserdőt. Úgy is lett. Dél-Amerikától Kamcsatkáig időről időre lángolt az égnivaló, miközben hullt a férgese: állat-növény, kastély-hangyaboly s mindaz, amit nem a tűzvédelmi előírásoknak megfelelően teremtett a Jóisten.
Sharkhoz számos szakértő csatlakozott, és kimutatták, hogy a bolygó befűtéséből számos előny származik. Emelkedik az átlaghőmérséklet, a forró légáramlatok hatalmas esőzéseket okoznak, valamint felvirágzik a hő- és víz elleni és biztosítási biznisz; s csak sorolódtak tovább a változatos üzleti lehetőségek.
Mr. Shark már a gondolattól is világfejedelemnek érezte magát, aki lám, a megzabolázhatatlannak hitt időjárást is uralma alá hajthatja; a folyami kishalak meg döglődjenek, elvégre van belőlük elég. Saját ötletétől annyira feldobódott, hogy a következő hetekben alig tudott az olajkitermelésre figyelni, miután az egyik kút kialudt, azután a másik, majd néhány hét alatt az összes.
Rövidesen fellélegeztek a budapesti lakosok is; a fejük megjelent a nyakukon, kiderült, hogy a karonülő fiú vagy lány, és lassanként a szobafogságra ítélt aggódók is előbújtak. Mindenki boldogan sétált, futott, andalgott, kódorgott, egy porszem azonban megzavarta a gépezet működését: képtelenség volt üzemanyaghoz jutni, amellyel sérült a szórakozáshoz való jog.
A mister kútjai ugyanis gondozás hiányában kiapadtak, és szerte a világban száraz uszályok várták a korrodálódásba fulladó véget. Megszűntek az autóverseny-közvetítések, az utazási reklámok és a légkondicionálás, és Mister Shark döbbenten nézte a pusztulást. Mivel rugalmas szellemű üzletista volt, gyorsan váltott.
Ha olajra mutatkozik igény, legyen hát olaj!, süvöltötte, és hűtlen dervisként rohant volna vissza hűs sivatagjába. Ám csomagolás közben új dimenziók nyíltak számára, mert egy telefonhívás, amely úgy tűnt, hogy inkább a hiúságára, mint a pénztárcájára hat, megváltoztatta az életét.
Újdonsült eszmetársa kérte, álljon a zöldmozgalmak élére, elvégre ő mint az üzemanyaghiány első számú előidézője, már így is sokat tett a jó levegő visszaállításáért. Az egykori olajcápa nem tétovázott, s hátat fordítván a keleti kényelemnek, vállalta a házi feladatot.
Olyannyira, hogy a választási ciklus közepén, lakóhelyén polgármesternek választották. Hogy elhivatottságát bizonyítsa, a nevét magyarra fordította, és első intézkedésként visszavonta a dugódíjat; úgysem volt már szükség rá.
Néhány hónappal később azonban újabb éghajlat-módosítási kísérlet történt, de Cápa úr agya légkondicionálás híján az újabb változtatási kényszert nem bírta feldolgozni, s hogy lehűtse magát, egy vidámnak mondott délelőttön leugrott a Szabadság hídról. Mohón bukott alá a langyos vízbe, s az áramlat finoman dél felé, a kiapadt tartályhajói irányába sodorta. A teste körül olajos tócsa remegett a felszínen, s kékítőt oldott a Duna vizében.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.