Mohai, az egykori pályaőr fénykorában ezermesternek számított, akiért két kézzel kapkodtak az építkezők, hogy heti egyetlen szabadnapján nekik dolgozzon a legkényesebb szakmunkákban. Mikor aztán az ő szavaival élve letette a lantot, minden napja felszabadult. Így hát az elméjét is kedvére pallérozhatta, és idővel a mindennapi újságolvasással egybekötött nyelvőrség kezdte kitölteni az életét, mint hajdan a pályaőrséggel egybekötött padlócsiszolás vagy csempefugázás. Ennek jegyében egyszer fogadást kötött, miszerint a megyei Néplapnak a szomszéd város másodosztályú futballcsapatának vasárnapi mérkőzéséről szóló tudósításában minden hétfőn megtalálja azt a mondatot, hogy ártatlan támadás futott a pályán vagy ártatlan helyzetből született a gól.
– Ártatlan ám az a tizenhat éves szőke kislány, akinek még nem volt dolga férfiemberrel, meg a vádlott, akiről kiderül, hogy nem csinált semmit. Na meg a ma született bárány, az is ártatlan. De egy támadás vagy egy helyzet! – dohogott a kifogásolt hiba miatt.
A feltétlen odaadást kívánó vasúti szolgálattól szabadulva nemcsak szellemileg teljesedhetett ki, hanem végre-valahára mindenben a maga ura lehetett. Így ezt a bizonyos fogadást is saját magával kötötte, sőt a két feltételt is maga szabta meg. Az első szerint a téli hónapok nem számítottak, hiszen olyankor köztudottan szünetel mindenféle labdarúgó-bajnokság. A második szerint pedig, ha veszít, egyszer és mindenkorra lemond a kupica saját főzésű szilvapálinkáról, amelyet gyomrának harmóniája végett reggelente okvetlenül meg kellett innia. Szóval nem kis tét forgott kockán, de az egykori pályaőr világéletében biztosra ment. Ha ő lecsukta a sorompót, az le volt csukva, ha fogadást kötött, azt meg is nyerte.
Egy másik alkalommal levelet írt a Vasutasok Lapja szerkesztőségébe… A dolog úgy kezdődött, hogy nyugdíjas létére is törődött szakmai továbbképzésével, és egyszer benevezett az említett újság többfordulós rejtvénypályázatára, amelynek témáját a biztonságos vasúti közlekedés képezte, főnyereménynek pedig egy fél disznót tűztek ki. Az igazat megvallva leginkább ez a furcsa jutalom keltette fel az érdeklődését, ő ugyanis az úgyszintén mesterfokon űzött boldogult böllérkedése során csak egész disznókkal találkozott, és furdalta oldalát a kíváncsiság a főnyeremény másik felét illetően. Éppen ezért buzgón küldözgette a megfejtéseket, mígnem az egyik fordulóban az alábbi kérdést tették fel: Mit ért küldönc előreküldése értekezés lehetetlensége esetén alatt? Erre háborogni kezdett, mint a tenger:
– Hát ezeknek tisztára elment az eszük! Egy kukkot se értek belőle.
Ekkor írta meg azt a bizonyos levelet a szerkesztőségbe. Innen igen udvarias válaszban megmagyarázták neki, hogy olyan vészhelyzetre gondoltak, amikor küldöncöt kell meneszteni a legközelebbi állomásra, ha azzal semmilyen más módon nem lehet kapcsolatot teremteni. Egyben tudatták vele azt is, hogy miután erre a kérdésre nem küldött megfejtést, kiesett a további versenyből. Ezzel aztán be is fejeződött rejtvényfejtői karrierje.
Nem úgy a vizsgabiztosság! Tudnivaló, hogy az egykori pályaőr a falu minden gyerekét ismerte. Mi több, nyomon követte lelki és szellemi gyarapodásukat. Ha valamelyikük életében fontos változás következett be, magasabb iskolába készült vagy onnan hazatérve éppen a vakációját töltötte itthon – akkor feltétlenül szerét ejtette egy hathatós vizsgáztatásnak. Ez történhetett akár az utcán, akár a boltban, akár más nyilvános helyen, kivéve a kocsmát vagy éppenséggel a jelölt otthonában. Illemtudó emberként a próbát rögtön egy köszönésbe burkolt számtani feladvánnyal kezdte:
– Szerbusz, öccse! Öt török, öt görög hány ember?
Ha valaki erre tízet mondott, arra csak legyintett. Hiszen aki nem ismeri fel, hogy a szerbusz az tulajdonképpen húsz szerb, az öccse pedig öt cseh, annak nem vált elég jól az esze, vagyis lehet, hogy sokat tanult, ám keveset tud. Ezután következtek a természettudományok. Az egykori pályaőr szemében elveszett embernek számított, aki az egy kiló vasat nehezebbnek vélte az egy kiló tollnál. Ilyenkor még az első kérdésre adott rossz válasz esetleges sokkoló hatását sem tekintette mentő körülménynek, hiszen ha valaki nem tudja túltenni magát egy tévedésén, annak az egész élete csupa tévedés lesz. Végül jöttek az idegen nyelvek. Hogy ezeket ő maga milyen szinten beszélte, nem tudni, bár állítása szerint a háború alatt kezdő pályaőrként folyékonyan tárgyalt a németekkel és oroszokkal. Épségben is maradt a bakterháza előtti kőhíd, nem úgy, mint az Erzsébet híd, a Margit híd meg a Lánchíd… Csak a bakterházat vitte el később a modernizáció. Azt ugyan magyarok csinálták, békeidőben, velük mégsem tudott szót érteni... Idegen nyelvi felmérésre minden létező emberi beszéden képes volt. A vizsgázótól csak annyit kérdezett: Hogy hívják az általa tanult nyelven a taligát? Aki azt se tudta, mi az a taliga, az magyarul sem tudott tisztességesen és reménytelen esetnek minősült. Aki azt válaszolta, hogy ezt a szót még nem tanulták, abban látott pislákolni némi spirituszt, mert megsejtve a csapdát, legalább kivágta magát a bajból. De a pálmát bizony az vitte el, aki azt mondta, hogy a taligát nem hívják, hanem tolják.
Az egykori pályaőr a vizsgázottak vagy a levizsgázottak későbbi pályafutásáról statisztikát vezetett, amelybe ha néha belenézett, fejcsóválva nyugtázta:
– Aki a legnagyobb zagyvaságokat mondta, abból mind nagykutya lett. Az egyikből egyenesen állomásfőnök. Akik meg kiállták mind a három próbát, azok nem vitték semmire. Pont fordítva, mint a mesében...
