Ircsik Vilmos: Bagoly a kéményben

2021. november 28., 07:33
Keszthelyi György - A kastély udvara

Történetünk helyszínén, a festői fekvésű, hegyvidéki faluban van egy kastély. A helybeliek nem is kastélynak, hanem villának mondják. De még így sem keverik össze a vasvillával, mert azt meg vellának nevezik. Ez a kastély valamikor régen egy gyárosé volt, aztán nagyot fordult vele a világ, és ekkor kertestől, mindenestől népi tulajdonba került, ami azt jelentette, hogy minden a miénk, semmi a tiéd jelszóval, aki bírja, marja alapon kezdték kifosztani a pazar szobákat, a pompás kertet, a teli pincét. A gyönyörűen kárpitozott hallban kukoricát, gabonát tárolt az állami gazdaság, a kertben pedig kecskék, birkák legelték a bukszust, mahóniát, liliomfát, amelyeket minden rendszertani elv felrúgásával besoroltak a kapitalizmus vadhajtásai közé.

Idővel kissé enyhébb szelek kezdtek fújdogálni, és az ősi falak közé ismét emberek költöztek. Ekkor meg az jutott az eszébe valakinek, hogy ez társadalmi feszültséget okozhat, és a villát végül kertestől, mindenestől üdülőnek alakították át.

Hát bizony szegény kastély vagy villa alaposan megsínylette a változásokat. Pedig ő igazán nem tehetett a származásáról. Egy időben még a homlokzatán ékeskedő jelmondatot is le akarták vakarni. Azt hitték róla, hogy valami rendszerellenes rágalom. Szerencsére valahonnan jött egy okos ember, aki kisilabizálta a kopott betűket: SORS BONA NIHIL ALIUD – sőt még a jelentésüket is megfejtette: Jó szerencse kell, semmi más. Legvégül az is kiderült, hogy valami nagy magyar költő vélekedett így. Olyan bölcs ember azonban már nem akadt a környéken, aki kiderítette volna az illető kilétét. De a kastély sorsa azért jóra fordult, és addig toldozták-foldozták, amíg egész tisztességes külsőt nem öltött.

A terméskőből rakott földszinti rész lábazatát kifugázták, az első és második emelet faburkolatát átfestették, a korhadt deszkákat kicserélték, a még megmaradt vadásztrófeákat restaurálták. Javításra szorult a meredek alpesi tető is, csak a két kémény bírta a történelem viharát. Igaz, ezekre szélkakas volt szerelve. A javítási munkák vezéralakja Mohai, az egykori pályaőr és ezermester volt. Az igazi iparosok csak az orrukat húzogatták az ilyen javítási munkára, mivel hogy az nem kifizetődő.

Az új üdülő advent közepére készült el. Közelgett a karácsony, keményedett az idő, reggelenként sűrű ködbe burkolództak a fázós hegyek, amikor már az sem volt elég, hótakarót kanyarítottak magukra. Várták az első vendégeket, és hogy fogadni lehessen őket, már csak a gyönyörűen csempézett cserépkályhákat kellett kipróbálni. A nagy eseményre az egykori pályaőr és ezermester társaságában a két szomszédfiú, Péter és Pál is megjelent. De alighogy begyújtottak, füstölni kezdtek a kályhák.

– A kéménnyel lesz valami bibi! – dohogott az öreg. – A fa száraz, a kályhák prímák. Márpedig a kéményseprést nem vállalom. Nem én! Különben semmiféle munkát nem szégyellek, de attól olyan fekete lesz az ember, mint a pokolbeli ördög.

Ennek ellenére mégis felment a padlásra, és a régi limlomok, kacatok között botorkálva eljutott a kémény közvetlen közeléből nyíló tetőablakhoz. Felnyitotta és derékig kibújt rajta. Péter és Pál odalentről kitörő örömmel fogadta. Az öreg úgy festett, mint valami épületszobor, ami túlélte az idők megpróbáltatásait. Aztán a szobor megelevenedve óvatosan fellépett a tetőre és bekukkantott a kéménybe.

– A nemjóját! Ebben egy bagoly fészkel! – kiáltotta el magát. – Hát ezért füstölnek a kályhák! Rusnya állatja!

A magasban zajló színjáték egyre érdekfeszítőbb lett. A szobor most hangosakat kurjantva hessegetni kezdte a baglyot, de az nem mozdult.

– Persze, ez ilyenkor alszik! Meg kell piszkálni valamivel.

Azzal lebotorkált a padláson, keresett egy hosszú póznát, és így felfegyverkezve bújt ki ismét a tetőn.

A kastély ablakain, ajtóin gomolyogva tódult ki a füst, mögüle sejtelmesen villant elő a kémény körül hadonászva rikoltozó egykori pályaőr és várvédő vitézzé változva készült elűzni az ellenséget a vár fokáról. Péter és Pál odalent futkározott, kiabált, csak a bagoly ült nyugodtan a helyén. Biztos jólesett neki a decemberi hidegben a kémény melege. Vagy egyszerűen csak mélyen aludt, hiszen a baglyok köztudottan nappal alszanak. Végül sikerült olyat taszítani rajta, hogy nyilván felébredt, vagy csak megunta a zaklatást, és lassú szárnycsapásokkal felrepült a vackáról, ami elzárta a kéményt. Most már csak ezt kellett kipiszkálni, mire a füst nyílegyenesen tört fel a decemberi ég felé, a levegő kitisztult, az egykori pályaőr és ezermester pedig póznáját lóbálva a győztes pózában szólt le a fiúknak:

– Most aztán rakjátok meg azt a tüzet, de hamar! Mert ha megint elalszik, ez a vészmadár fogja magát és visszajön.