Volt egyszer és még mindig van két testvér, Péter és Pál. Péter, az idősebb onnan kapta a nevét, hogy nyár elején, Péter-Pálkor született. Ezért aztán a szülei úgy gondolták, sokkal nagyobb lesz az öröm, ha majd a születésnapján a névnapját együtt ünnepelhetik az apjáéval, akit attól fogva nem is Péternek, hanem Nagypéternek hívtak. Amikor a sors kifürkészhetetlen akaratából pontosan egy évre rá megszületett a második fiú, az jutott a szülők eszébe, hogy még nagyobb öröm egyszerre tartani két születésnapot meg három névnapot. Ebből az okból őt Pálnak keresztelték. Ráadásul rengeteget meg is takarítottak maguknak az olyan időt rabló fényűzésekből, mint névnap és születésnap, ami az ő esetükben nagyon fontos. Ugyanis egy nagy meggyes kertet művelnek és mindenféle állatot tartanak a ház körül, amihez bizony éjt nappallá téve dolgozniuk kell.
Péter és Pál amúgy keveset lóg a szülei nyakán. Házukat egyfelől erdő, a másik oldalról rét, a harmadikról pedig patak övezi, ami kész paradicsom két ilyen fiúnak. Negyedrészt pedig szomszédnak ott van az öreg Mohai, a nyugalmazott pályaőr.
– Pályaőr ám az ángyuk térde! – szokott háborogni az öreg, ha az újságban véletlenül a szakmáját emlegetik. – Miket össze nem firkálnak ezek! Bakter annak a becsületes neve! De ebben a mai világban akkora a flanc, hogy borzasztó! Itt van mindjárt a feleségem, aki takarítónő az iskolában. Én legalábbis így gondoltam buta fejjel. De nem! Kisült, hogy ő a technikai személyzet. Az árgyélusát az ilyen körmönfont szószaporításnak!
Nagypéter és az öreg jól kijönnek egymással. Folyton olyasmit hajtogatnak, hogy jó szomszéd nem rossz. Ez az ő esetükben nagyon igaz, mert tényleg rá vannak szorulva egymásra. Ha valamelyikük hosszabb-rövidebb időre elutazik, a másik készséggel vállalja a sok éhes malac, tyúk, liba, kacsa, galamb, nyúl, kutya, macska, meg ki tudja, mi mindennek az etetését, ami benépesíti az ólakat, ketreceket, dúcokat, istállókat.
Aztán még egy dolog összeköti őket. A nyugalmazott pályaőr Nagypéterhez járatja a postáját, nevezetesen a Vasutasok Lapját, amelynek stilisztikai vadhajtásait oly bőszen nyesegeti, valamint a megyei Néplapot, amelynek apróhirdetéseiből üzleti ügyeit intézi, a malacvásárlást, a kukorica- meg búzavételt és így tovább. Nem, nem tévedés! Az öreg tényleg a szomszédba járatja a két újságot, ugyanis van egy Komisz névre hallgató kutyája, és ez olyan csahos, hogy senkit nem enged be a gazdája portájára, kivéve a bennfentesnek számító ismerősöket. Ez a Komisz különösen a postásra acsarkodik veszettül. Egyébként valahol Ausztráliában komoly tudósok megállapították, hogy a kutyák és a postások világszerte hadilábon állnak egymással. Úgy is mondhatni, valami oknál fogva halálos ellenségek. Hogy ki a vétkes ebben a nemzetközi, sőt világméretű gyűlölködésben? Nehéz eldönteni. Talán a kutyák? Vagy inkább a postások, akik kivétel nélkül pokolra kívánnak minden útjukba akadó házőrzőt? Holott ha különbséget tennének kutya és kutya között, talán enyhíthetnének a súlyos helyzeten.
A közeledés lehetőségének élő példája Nagypéter kutyája, Bogár. Ez olyan jámbor jószág, hogy fittyet hány minden tudományos elméletre, és akkor se jönne ki a sodrából, ha a világ összes postása nap mint nap ott masírozna el az orra előtt. Ráadásul még a macskákat is szereti. Szóval a kutya és a postás furcsa háborúja miatt kényszerült a két szomszéd a még furcsább szerződésre, méghozzá a postás határozott kívánságára, aki ugyan nem ismerte az ausztráliai tudósok elméletét, de már nagyon unta az állandó közelharcot Komisszal.
Egy szép napon aztán a postás, egy fiatalasszony, az öreg szavaival élve lebabázott, és öthavi szülési szabadságra ment, a pótlása pedig nagy gondot jelentett. Hát hogyne, amikor a fizetés kevés, a kutyagolnivaló sok, a kutyákról nem is beszélve. Épkézláb férfiember nem vállal ilyesmit, más asszony meg nem akadt. Ekkor valakinek eszébe jutott Mohai:
– Az megbízható ember, mindenki ismeri. Meg aztán félig-meddig szakmabeli. Mert ugye a csomagot, levelet, újságot nem is olyan régen még vonaton vitték.
– A pénz sose jön rosszkor – lelkendezett az öreg a két fiúnak az ajánlat hallatán. – A kézbesítés meg nem akármilyen utolsó trógerolás. Az csak finom munka lehet, ahová manapság nem kapni embert. Mert lám csak, apátok is hiába keres nyárára éjjeliőrt a kertetekbe, hogy meg ne lopják a meggyet. A faluban pedig évek óta nincs orvos. Ez bizony előkelő társaság, különösen egy bakternak.
Hamarosan át is vette hát a hivatali jelvényt, a nagy bőrtáskát, sőt egy bő köpenyt, amolyan malaclopót is kerítettek neki azzal, hogy egy postai alkalmazott mégiscsak hivatalos személy, aki nem járhat-kelhet mindenféle szedett-vedett hacukában. Mikor ráadásul a fejébe nyomta régi baktersapkáját, joggal nyugtázta elégedetten:
– Ebben a maskarádéban a tulajdon kutyám se ismerne rám!
Ha tudta volna, milyen igazat mondott!
– Na most aztán magának is házhoz viszi a postás az újságot – ugratta Nagypéter, amikor este neki is elmondta az örvendetes hírt.
Az első nap délelőttjén ment is minden, mint a karikacsapás. Az öreg úgy osztotta be a körzetét, hogy dél körül hazaérjen. Akkor aztán szépen megebédel, kiolvassa az újságot és megy tovább – gondolta ő. De hát ember tervez – kutya végez.
Amint odaért a házához és nyitotta volna a kiskaput, Komisz szörnyű ugatással útját állta. Az újdonsült postás először rá se hederített, de bizony a kutya még a malaclopójába is belemart és hátrálásra késztette a tulajdon gazdáját.
– A keservit! A végén még nem enged be a saját házamba!
Nem is engedte! Sőt még a civakodásra kisiető felesége sem tudott békét teremteni köztük. Ekkor egy kemény rúgással akarta észre téríteni a hűtlen ebet, aki válaszul kitépett egy darabot a nadrágjából. Végül szégyenszemre vissza kellett vonulnia a szomszédba. Ott nagy dérrel-dúrral levette a köpenyt, a baktersapkát, letette a táskát, miközben az álmélkodó Nagypéternek és a két fiúnak beszámolt a különös esetről, majd újfent szerencsét próbált. És láss csodát! Komisz most kitörő örömmel fogadta, mintha mi sem történt volna, hatalmasakat szökellve nyaldosta az arcát, szóval szent lett a béke.
Ettől kezdve nap mint nap megismétlődött a különös jelenet: a pótpostás, ahogy a faluban nevezni kezdték, hazaérve előbb betért a szomszédba, ott levette a köpenyt, baktersapkát, letette a táskát, aztán indult a házába. Később Komisz enyhített a szigorú rendszabályokon, a gazdája is nagyobb kurázsit kapott, és legalább a baktersapkát a fején hagyva merészkedett haza ebédre. Az öt hónap elteltével az igazi postás visszavette hivatalát, a pórul járt helyettes pedig imígy köszönt le:
– Hála istennek! Ha sokáig így ment volna, vagy én maradok kutya nélkül, vagy a falu postás nélkül. Ami bizony nem kis gond, ha meggondoljuk, hogy egy orvos csaknem tíz évet tanul, amíg orvos lesz, egy éjjeliőr pedig képes akár nappal is meghalni.
