Janáky Marianna: Kétjelentésű K

2021. december 07., 10:33

A fecskéket nem bántottuk, de szívtuk láncban, körbeadva egy-egy szálat, és szállt a füstfelhőben a fekete pillangó…, épp értünk. Petőfit nem szerettük, csak a parkját, nem kellett a talpra magyar, ómega formát alkotva táncoltunk a haverokkal, és füstbe ment tervként vártak otthon szüleink. Egy gondolat bánthatta őket, hogy tizenhat évesen egyedül a bátyámmal mentem a koncertre. Azt mondta az anyukám, ha teherbe esel, nem érettségizel le, mehetsz utcaseprőnek! Bár én még női utcaseprőt nem láttam a hatvanas években. Jobb lesz nekem az udvari bolond kenyere, riposztoztam, hiszen már tíz éves koromtól vívtam. Nem tilthatom meg, hogy lefeküdj az első jöttmenttel, de legalább ígérj meg egyet: csak akkor borulsz össze vele, amikor…, van egy szó: szeretlek, ha ezt kimondta. Igaz, anyám nem mondta nekem (se?) soha, és nem segített gyöngyöt fűzni a hajamba. A gimiben ki is vetették velem, ahol orosz tagozatos voltam, mert angolosoknak elsőben csak azokat választották (ki?), akinek a neve mellett a naplóban ott állt a K betű. Én nem lehettem „kulák”, mert árva voltam, szegény, és anyám egyedül nevelt minket. A gyöngyökért osztályfőnökit is kaptam, én meg otthon levágtam az új, testhez álló, féllábszárig érő piros ruhám minire, kaptam is érte a bátyámtól egy fülest. Másnap a derekam is kivillogott a blúzból, majd öreg korodra fájni fog a derekad, mondta anyám, de isten tudja, ez okozta-e mára a gerincem előrehajlását. Ám a mellkasomnál mélyen kivágott papírruhám (párszor volt mosható, kellene ma is ilyen anyagból sok-sok ruha, bár akkor ki kellene hozzá vágni fákat) nem okozhatta változókoromban a gyöngyszemnyi tumort, amit csak a fantazmagória produkált. De az biztos, hogy már a fősuli után tudtam oroszul a Lénát és a Peerlen im Haar számot később, amikor az orosz többé nem volt kötelező, és átképzősként tanultam a németet az egyetemen, bár férjnél voltam két gyerekkel. Időrabló volt, el is hagytak a hűtlen barátok, mert egy percem se volt velük telefonon se beszélgetni. Elváltam, mára felnőttek a lányaim, unokáim vannak. 2020-ban 65 éves lettem, épp a térdprotézis-műtétem napján, ráadásul a karantén alatt sokszor hallgattam a dalt: én elmegyek. Égi jel? Nem, nem, nem, mert ha szél lehetnék, még hetente többször feltámadnék, és akár több férfit is átölelnék. Talán így lettem K. Százszor? Legalább álmomban. És már többet tudok megtenni, mint 10 000 lépés, de íróként maradtam trombitás néni, ugyanis elismerésbeültetés nincs, nincs, és nem tudom a neved, hogy segítsek neked, hogy megtalálj, ha keresnél, vagy a megszentelt világ egy életre szól (?). Most ülök a gép előtt a Föld árnyékos oldalán, és sötét a város. De a régi csibészek az éjszakai országúton is ott vannak melletted, mellettetek.