A fecskéket nem bántottuk, de szívtuk láncban, körbeadva egy-egy szálat, és szállt a füstfelhőben a fekete pillangó…, épp értünk. Petőfit nem szerettük, csak a parkját, nem kellett a talpra magyar, ómega formát alkotva táncoltunk a haverokkal, és füstbe ment tervként vártak otthon szüleink. Egy gondolat bánthatta őket, hogy tizenhat évesen egyedül a bátyámmal mentem a koncertre. Azt mondta az anyukám, ha teherbe esel, nem érettségizel le, mehetsz utcaseprőnek! Bár én még női utcaseprőt nem láttam a hatvanas években. Jobb lesz nekem az udvari bolond kenyere, riposztoztam, hiszen már tíz éves koromtól vívtam. Nem tilthatom meg, hogy lefeküdj az első jöttmenttel, de legalább ígérj meg egyet: csak akkor borulsz össze vele, amikor…, van egy szó: szeretlek, ha ezt kimondta. Igaz, anyám nem mondta nekem (se?) soha, és nem segített gyöngyöt fűzni a hajamba. A gimiben ki is vetették velem, ahol orosz tagozatos voltam, mert angolosoknak elsőben csak azokat választották (ki?), akinek a neve mellett a naplóban ott állt a K betű. Én nem lehettem „kulák”, mert árva voltam, szegény, és anyám egyedül nevelt minket. A gyöngyökért osztályfőnökit is kaptam, én meg otthon levágtam az új, testhez álló, féllábszárig érő piros ruhám minire, kaptam is érte a bátyámtól egy fülest. Másnap a derekam is kivillogott a blúzból, majd öreg korodra fájni fog a derekad, mondta anyám, de isten tudja, ez okozta-e mára a gerincem előrehajlását. Ám a mellkasomnál mélyen kivágott papírruhám (párszor volt mosható, kellene ma is ilyen anyagból sok-sok ruha, bár akkor ki kellene hozzá vágni fákat) nem okozhatta változókoromban a gyöngyszemnyi tumort, amit csak a fantazmagória produkált. De az biztos, hogy már a fősuli után tudtam oroszul a Lénát és a Peerlen im Haar számot később, amikor az orosz többé nem volt kötelező, és átképzősként tanultam a németet az egyetemen, bár férjnél voltam két gyerekkel. Időrabló volt, el is hagytak a hűtlen barátok, mert egy percem se volt velük telefonon se beszélgetni. Elváltam, mára felnőttek a lányaim, unokáim vannak. 2020-ban 65 éves lettem, épp a térdprotézis-műtétem napján, ráadásul a karantén alatt sokszor hallgattam a dalt: én elmegyek. Égi jel? Nem, nem, nem, mert ha szél lehetnék, még hetente többször feltámadnék, és akár több férfit is átölelnék. Talán így lettem K. Százszor? Legalább álmomban. És már többet tudok megtenni, mint 10 000 lépés, de íróként maradtam trombitás néni, ugyanis elismerésbeültetés nincs, nincs, és nem tudom a neved, hogy segítsek neked, hogy megtalálj, ha keresnél, vagy a megszentelt világ egy életre szól (?). Most ülök a gép előtt a Föld árnyékos oldalán, és sötét a város. De a régi csibészek az éjszakai országúton is ott vannak melletted, mellettetek.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.