Jászberényi József: Teri néni története

2022. január 22., 10:02
Boros György: Táj zöldben (akril, 70×100 cm, 2021.)

Gyerek- és fiatalkoromban mindennap gondoltam arra, hogy véget vetek az életemnek, most, hatvanévesen boldog vagyok, hogy nem emeltem kezet magamra, végül mindig gyáva voltam.

Egy kis, Salgótarján melletti faluban nőttem fel, szüleim kései, negyedik gyermekeként, előttem a három bátyám mind magas, szép, kövér, szőke fiú volt, én kicsi, vékony, fekete, csípőficamos és súlyos gerincferdüléses. Az emberek ezt púposnak mondják, s ezt a szót előbb hallottam magamra, mint hogy beszélni tudtam volna.

Apám, amikor először meglátott a kórteremben, azt mondta, hogy anyám valami helyi cigánnyal feküdt össze, ez nem az ő gyereke. Haza se akart vinni. Nem emlékszem napra, amikor ne bántott volna, vagy szóval, vagy ököllel. Egyszer annyira lelökött a székről, hogy bevertem a padlóba a fejem, napokig mindenből kettőt láttam. Szerencsémre ötéves sem voltam, amikor részegen biciklivel beesett az árokba és összetörte magát, mire reggelre rátaláltak, már nem élt. Innentől már csak a három bátyámtól kellett félnem, és a falu összes emberétől, aki bántott a torz tartásom miatt. Napokig sorolhatnám, hogy mik történtek velem, de talán még tanár úr sem hinné el ezeket. És ezekben a történetekben az én három testvérem sokszor főszereplő volt. Szégyelltek és gyűlöltek engem.

Nem tehettem mást, ki kellett választanom a falu legerősebb fiúját, s az ő barátnője lettem – Áron a székelyekkel jött a faluba, 15 évesen száznyolcvan centi magas volt és száz kiló, nagyon jó kőműves lett belőle. Tizennyolc évesen hozzámentem feleségül, a testvéreimtől megvédett, de minden ott folytatódott, ahol otthon abbamaradt, Áron rengeteget ivott, s ilyenkor nagyon erőszakos volt velem.

Mivel nekem is keresnem kellett, de anyám csak az általános iskolát engedte elvégezni, bejártam Tarjánba varrni, egy varrodába, ahol összesen huszonöt évet dolgoztam, sokkal szebb, nőiesebb lányok és asszonyok között, szerintem, ha találkoznék bármelyikkel is az utcán, nem is emlékeznének rám – mindig mindenki átnézett rajtam, de én ennek is örültem, csak ne bántsanak.

Egyszer – a 38. születésnapom környékén – azt hazudtam otthon, hogy munkanap van, miközben szabadnapunk volt, sétáltam Tarjánban, és láttam a művelődési ház előtt kiírva, hogy egy helyi festő, Olivér kiállít. Bementem, előtte még sohasem voltam kiállításon, lenyűgöztek a hatalmas tájképei és az a szeretet, ahogy az embereket ábrázolja. Egyik képét már vagy félórája néztem, amikor megszólalt mögöttem egy hang: „Ennyire rossz?” Megfordultam, s ő állt ott, egy nagyon vékony, elhanyagolt, szakállas férfi, aki nagyon erősen bicegett. A meleg, barna szemébe szerettem bele, szinte azonnal. Leültünk, beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy őt egész életében mindenki gúnyolta a sántasága miatt, és mindig magányos volt, az egyetlen szerencséje, hogy jól festett, így rajztanár lett. Öt éven keresztül mindennap megvárt a munkahelyem előtt, és az állomásig kísért. Csak a vállam ölelte át, a csókig nem jutottunk el. Később elmondta, nagyon félt, hogy elveszít, ha tolakodó lenne.

Egyik délután, miközben sétáltunk az állomásra, azt mondta, állásajánlatot kapott Stockholm mellől – valaki emlékezett még a nagybátyjára, aki kinn volt rajztanár, s ő szólt Olivérnek, mert ő már hetven felett nem akart újra kiutazni. Szomorú voltam, de gratuláltam neki. Erre ő azt mondta: félreértem, velem fog kimenni. Nem kellett sokat gondolkodnom, azonnal igent mondtam.

Negyvenhárom évesen kimentem tehát külföldre, mindenféle nyelvtudás nélkül, s úgy, hogy Áronnak hagytam egy rövid levelet, hogy ne keressen, elmentem. Azóta semmit sem tudok róla, sem a testvéreimről, akik akkorra már mindhárman alkoholisták lettek, a legnagyobb olajügyekért még ült is pár évet. Lehet, hogy már egyik sem él, de nem is érdekel.

Itt a svéd faluban az első évben kezdtem el babákat varrni, s ezeket Olivér megmutatta az ismerőseinek. Egyszer egy svéd asszony átjött hozzám, hogy tanítsam, aztán egy másik, utánuk pedig gyerekek jöttek. Én lettem a „púpos néni”, akivel mindenki beszélget, akihez hozzák a gyerekeket, ha vigyázni kell rájuk, aki történeteket mesél, s mindenki örömmel hallgatja ezeket. Nagyon szeretek mesélni, de senkit sem az életem részleteivel szomorítok el. Inkább meséket találok ki.

Igen, itt Stockholm mellett, a Senkiből Valaki lettem, igaz, ehhez sok ezer kilométert kellett utaznom.

Szóval, tanár úr, én már 17 éve folyamatosan boldog vagyok, s ha mérlegre teszem az életem, azt mondom: igen, a Jóisten jót tett velem, a 43 év alatt belém égette azt, hogy mit jelent szenvedni, és azt, hogy becsüljem meg akár csak a kedves tekinteteket is.

A „púpos néni” ezt meséli a gyerekeknek és a felnőtteknek, s minden nap kérem a Jóistent, hogy sokáig mesélhessek még, s Olivér is minél tovább mellettem maradhasson. Köszönöm, hogy meghallgatott.