A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy bátorság kell a szemre készítéshez – akár az élethez –, hisz százféle tényező befolyásolhatja a végeredményt. Mondjuk fő összetevője a krumpli. Ha nyers, reszelt formában nem nyomkodjuk ki eléggé a levét, akkor sok lisztet vesz fel. Hasonló veszély fenyeget, ha a főtt krumplit melegen törjük össze. Boldogult fiatalkoromban belefutottam ebbe a hibába a krumplilángos készítése közben. A tészta csak nem akart összeállni, végül alig fért el a gyúródeszkán.
Igen, itt Gömörben a krumplit is krumplival esszük, nem véletlenül. Eleink keményen megdolgoztak, míg a helyenként agyagos földben megtermelték a betevőt. Nagyanyám szavajárása szerint: „Ha krumplid, zsírod, liszted van, fiam, akkor már nem haltok éhen.” Boltban, ugye, cukrot, sót meg petróleumot vettek, a többit kiszerkesztették maguknak.
A gulykához még őrölt tepertő szükséges. Ez a sava-borsa. Puccos helyeken darált füstölt húst is tesznek bele, de ha már füstölt húsunk van, akkor bablevest főzünk, nem pocsékoljuk el, mondaná nagyanyám. Jó lesz az őrölt tepertővel, főleg a disznóölést követő zsírsütés alkalmával félretett törmelékkel, amit megszűrni alig lehetett, így egy nagyobb fazékba került.
A gulyka nehéz étel. Kapás-kaszás, vagyis nagy munkák idején készítették. Főzővizéhez, mielőtt belerakjuk a gombóccá formált masszát, hozzáöntjük a kicsavart reszelt krumpli levét. Ez tartja össze, s mire végzünk, a lébe pár szem babérlevelet, fokhagymát dobunk, majd behabarjuk. Így ehetjük levesként, vagy fő ételnek zsírban, dinsztelt hagymával nyakon öntve.
Majdnem kifelejtettem a fokhagymát. Öreg hiba lenne! Jó sok darált-őrölt fokhagymát tegyünk a tésztába, sót, borsot, majoránnát! Na és lisztet, mondanom sem kell, amennyit felvesz. Keverjük, kóstoljuk, reménykedünk, hisz csak az első vetet kifőzésénél derül ki, hogy egyben marad vagy sem. Ha nem, akkor még állítunk a tésztán.
Közben emlékezünk, könnyünk potyog a nagy fazékba, mert gulykát leginkább azok miatt főzünk, akik nincsenek már velünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.