Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben élsz, s ezért locsolni kell. Kiiszol a vízvagyonunkból, te drága.
Mert nekem az vagy, mert én szánlak és siratlak. S veled magamat is. Mert öreg vagyok, nekem meg emiatt az élethez szégyen ragaszkodnom.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Nekem sem lehet sehova húzódni, hacsak egy jólelkű halálangyal háta mögé nem. S gondoltad volna-e, hogy én akartam így, én, én, én, te öreg, vénfekete fa. Én, hogy ezentúl soha egy szóval sem hívom haza a gyerekeimet. Amióta láttam az atomfelhőt, az esetlegesen keletről érkező bombát. S láttam azt is, hogy odáig nem terjed, ahol a kicsikéim élnek. Hát te is, te, te oktalan lény, te évről évre lassan száradó. Te némán szenvedő, te is azt akarnád, hogy maradjanak a porontyaid.
Mert minek is jártuk be ezt a hosszú utat, ha nem tudjuk, hogyan, miféle módon szenved a fa, ha szárad. És látod, már megint téged járlak körbe, ahelyett hogy mondanám. A nagy, a nagyobbik gyerekem elfogadja majd, hogy a hamvaimat bárki, valaki, valahol szórja szét. Őt annyit gáncsolták idehaza, hogy meg fogja érteni, ha nem ragaszkodom semmihez. Ha a szórás, a névtelen szórás totális szabadságára vágyom.
De a kicsi, a kisebbik gyerekem, tudod, nagy hívő, vallástalanul is az. És tudod, nem szereti tehetetlennek érezni magát. Ő gyertyát gyújt mindig odaát, ha itt meghal valaki ismerőse, barátja. És nem fél, sosem jósolja a vészt, hogy mi lesz, ha elfogynak. El, az itteniek. Ő biztosan értem jön, akkor is, ha az utolsó pennyjét is rám kell költenie.
Hát ne bánkódj, kishaver. Ne bánd a helyet, ahonnan északabbra kéne takarodnod. Ne, hisz ha te nem is, a fajod megmarad. A társaid odafönt.
És te, te netről leszedett, hőhullámokban sütögetett, most fagypont alá döngölt öreg ciprus. Te, te majd meglátod, milyen jó kis pusztulóhelyünk lesz ez itt.
Te fogod írni az utolsó mondataimat. Az árnyékoddal. Az arcomra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.