férjemnek
Na, még ez is. Hogy bennem egyre több lesz a férfihormon, mert fogy a női. Te meg egyre nőiesebb leszel, mert benned a férfihormon fogy.
Na, szépen vagyunk. Nem volt elég fiatalon összecsiszolódni, most újra kell. Hát miféle büntetés ez az együtt leélt rengeteg évért cserébe? Hol a jutalom? Mert nekem ez a kötelező, második összecsiszolódás egy kicsit sok lesz. Mert a másodvirágzás, az jó volt, ki is élveztem minden cseppjét, és te is az érett férfikort. Az őszülő halántékodra, gondolom, mint mézre jöttek a méhecskék. No de fátylat a múltra! Az enyémre is.
Viszont ehhez a második összecsiszolódáshoz kicsit még nem vagyok elég érett, öreg vagy fiatal vagy mifene. De nem tetszik, az biztos. Hát mi vagyok én, valami csapágy vagy Otto-motor vagy egy gépkarban egy csukló? Különben sem vagyok jó ilyesmiben. No de ha férfiasodom, lehet, hogy érdekelni fog ilyesmi. De az jól bebaltázna nekünk. Ha két kajafőzés közben kiszaladnék kocsit szerelni. Téged meg itt hagynálak kötényben, megforgatni a húst.
No de hál’ istennek még nem akarlak kötényben látni. Az a végem lenne, mert belehalnék a röhögésbe. Te meg vérig sértve éreznéd magad, szóval azt te sem úsznád meg.
No de erre nem készített fel bennünket senki. Sem a szüleink, mert elváltak, sem a művészet, történelem. A szépirodalom meg főleg nem, s ugye akkor minek is olvastunk annyi regényt, drámát és verset. Ha most meg itt vagyunk újra, mint Ádám és Éva. Meztelenül és tudatlanul, de újra csak a kiűzetés előtt. No de most már a tudás almafáját te lopjad el. Mert unom, unom, hogy én vigyem el a balhét a kapcsolatokért, mindenféle hülye kapcsolatért. Te csak békíts szépen ezentúl, keresd az egyensúlyokat. Én meg kimegyek a telekre verset írni helyetted.
De tényleg. Az ősembernek bezzeg nem voltak ilyen gondjai, úgyhogy az antropológia nem segíthet. Ha jól tudom, a törzsekben sem éltek sokáig. És mi sem az Amazonas deltájában élünk. Bár szerintem most ott is jobb lenne. Az összecsiszolódásnál. És az összehasonlító pszichológiára se számíts, én nem tanultam semmiféle öregkori párosodásról. Talán jobb is. Mert el nem tudnálak képzelni, hogy megküzdesz értem a többi hímmel. Bár lehet, hogy nem is nagyon indulnának be értem a hímek. Jobb ezt nem tudni.
Elvégre emberek vagyunk. Bár ez most édeskevés. És bele sem akarok gondolni, hogy ezzel a lassú férfiasodással énbennem, lassan minden nő vonzóbb lesz nálam. Viszont te meg nőiesedni fogsz, szerencsére. Igaz, nálad meg minden férfi rámenősebb lesz. Viszont én meg lehet, hogy röhejesnek fogom látni a férfiak igyekezetét énfelém. Az udvarlást, na. Látod, megy ez nekünk. Menni fog! Viszont elváltak már pár éve, tudod, azok, akiket évtizedekig figyeltünk, hogy ellessük a jó házasság titkát. Ők sem húzták sokáig. Vagyis évtizedekig igen, de nem végig. Végül is várható volt. A férfi túl macsó volt, vagy legalábbis annak akart látszani. A nő meg túl sokat tűrt. Vagyis meg sem próbált ellentmondani. A pasi ment a saját feje után, a nő meg ráhagyta. De aztán a pasi, tudod, a hormonok miatt kezdhetett elnyámnyilásodni. Elérzékenyült olykor, ha a kutyáról volt szó. Szóval nagy csalódás lehetett a nőnek. Nagy kiábrándulás, hogy ennek a pityogónak hagyott rá mindent, ennek a határozatlan, bizonytalan embernek. Aki szó nélkül fogadta, hogy válni akar. Aki nem harcolt érte sosem. Fiatalon azért nem, mert kapós férfi volt, harcolni a nőért nem nagyon kellett neki, no de évtizedek múltán sem harcolt. Mert hát elnőiesedve elég nehéz lenne harcolni. De szerintem igazából az volt a baj, hogy az öregúr elbőgte magát a kutya halálakor, vagy már előtte is, amikor kiderült, hogy menthetetlen. Viszont soha nem sírt régebben, amikor a gyerekekkel volt a baj. És ez olyan lehetett neki, az asszonynak, mint egy arculcsapás. És hirtelen eszébe juthatott minden, de minden pillanat, amikor egyedül maradt a gyerekek gondjával, hogy milyen jó lett volna akkor. Akkor milyen jólesett volna neki, ha párja együttérez vele.
No persze, együtt sírdogáltak volna kicsit nőiesen, majd a pasi átment volna határozott, intézkedő pasiba. Csakhogy erre képtelen volt. Akkor tele volt férfihormonnal, racionális volt, és asszonyához képest hideg-rideg. De kegyetlen nem volt, csak férfi. És régen ambiciózus is volt, és ezt elvárta a nőjétől is. Az asszony tényleg igazgatója lett annak az intézménynek, ahol dolgozott. És az asszony biztos ezen is elgondolkozott, hogy mennyit dolgozott azért, hogy méltó legyen a férjéhez. S hogy így az egész életét elrontotta. Hogy élhetett volna másképp. Hogy nem kellett volna igazgatónőnek lennie. Hogy talán jobb lett volna egy másik gyerek is. És bizonyára kapdosott is, ült, csak ült, és magából kiinduló sorsutakat képzelt el. Hogy mi lett volna, ha erre vagy amarra indult volna el. Ha csak egyszerű tanár marad, egy harmadik gyerekkel a karján. És bizonyára mosolygott, miközben álmodozott, visszafelé. De aztán bizonyára eszébe jutott, hogy már késő.
Mindenhez késő már, mert elszállt az idő. Semmit sem lehet visszacsinálni, de idő sem maradna semmire. A pasi meg nem értett semmit. Mert ő, a férfi nem csalódott az asszonyban. A nő nem férfiasodott akkorát.
Mert a nő régóta csinálta a férfiasodást. Szülés után hamar visszament dolgozni. És megtanult élni és dolgozni egy dominanciahierarchiában. Azaz munkahelyi csoportban. És azt is megtanulta, hogyan legyen kiváló. Hogyan legyen vezetője egy főleg nőkből álló csapatnak. De úgy látszik, nem szívesen tette, mert ő akart válni.
Ráadásul a férfi elvesztette a ragaszkodását a tárgyakhoz, kocsihoz és ingatlanhoz. Belement minden válási feltételbe. Testvériesen megosztozott a nyaraló árán a volt asszonyával. Nincs is ezzel baj, csakhogy két lakást birtokolnak, és ülnek a nyaraló pénzén is.
Az unokáknak meg jó volna egy lakás.
Hát, nem tudom, szívem. Tán jobb volna a világ, ha idősödő férfiak irányítanák. Ha már úgyis férfiak irányítják. De legalább együttérzőbbek lennének.
És igen, testvériesek, ha osztozkodásról van szó.
És belátóbbak irántunk, a korán és beláthatatlanul férfivé tett nők iránt. És vessenek be minden női praktikát, hogy együtt maradjunk mégis.
Különben nem lesz hol lakni az unokáknak, és öregkori torzsalkodásunkért átkozni fognak halálunkig és még azután is.
Mert látom én, hallom is, hogy többet becézed a kutyát, mint engem az évtizedek alatt.
De kit érdekel. Én sosem voltam híve a nagy puszilkodásnak.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.