Kákonyi Lucia: A nokedliszaggató meséje

2021. június 06., 08:07
Véssey Gábor: Hazatérő szamuráj (olajtempera, vászon, 100 × 70 cm. 2017)

Nokedliszaggató vagyok. Negyvenedik éve. Válogatás nélkül szaggatok, aki jön, azt beszaggatom, bele a forró vízbe. Egyformán bánok minden nokedlivel, mégis van, amelyik felemelkedik a víz tetejére, mások meg az edény alján időznek, hozzátapadnak a fazék fenekéhez, és el nem mozdulnának onnan. Várnak, csak tudnám, hogy mire. Nem értem, miért nem kortyolnak a vízből, mindenki akkorát, amekkorát bír, nem rajtam múlik a siker, hanem a kortyok méretén és erején.

Ülök az erkélyen. Élvezem az augusztus utolsó pillanatait, késő nyári illatokkal teli az éjszaka. Az idén elmaradtak a teraszpartik, a gyertyafényes borozások, helyette utaztunk sokat. A galambpár közben elköltözött a tujáról, a denevérek is elhagytak, pedig szívesen néztem éjszakai cikázásukat. És holnap iskola. A pincében lesz a birodalmam, örülök, hogy van egy helyem, nem kell vándorolnom teremről teremre. Egyébként ennél rosszabb is lehetne, ahogy megtudtam az igazgatótól; becsüljem meg magam ott az alagsorban, ahol penészatkák lebegnek a levegőben, kipufogógáz dől be az ablakon, szerencsére kicsi a forgalom, a rakodó munkások bemosolyognak, néha integetnek a present perfectnek, és kora ősszel besüt a bágyadt, délelőtti nap.

A tanévnyitón nézegetem az idei a szaggatásra várókat. Nagy meglepetések nem érhetnek, negyven év hosszú, és sok tapasztalatot ad. Egy fiatalember kiválik az ünnepi egyenruhás tömegből, fehér ingben, az iskola nyakkendőjével, sötét nadrágban és piros tornacipőben. Hozzám lép, megölel. Azt mondja, hiányoztam neki a nyáron, kétkedve nézek rá. De tanárnő, tényleg, bizonygatja. Jólesik. A másik meg elfordítja a fejét, haragszik rám, és a legnemesebb bosszúnak a köszönés megvonását gondolja. Értem én, hogy nincs könnyű élete. Magasan képzett szülők magasra tett elvárásai előtt görcsölő fiatalember. Menekül az apai-anyai ágról ránehezedő orvosdinasztia családi kötelékei elől. A tetejébe késői gyermek is és nem egyedül született, van egy hasonmás testvére is. A genderkérdésbe is belebonyolódik, nehezen dönti el, hogy melyik nemhez tartozik. Nekem mindegy, hogy férfinak vagy nőnek vallja magát, nem számít, csak teljesítsen, de ő inkább lázad. A lázadás legkényelmesebb formáját választja, órákra nem jár, feladatait nem végzi el, az érettségije így is sikeres, azaz elégséges. Ő mégis elégedetlen, hiszen tud angolul, a telefonját és a közösségi oldalait is angolul használja, meg a gyorsétteremben, ahol diákmunkásként dolgozik, jól kommunikál a külföldiekkel. Valóban ez az egyetlen téma, amiben jól teljesít: az éttermi párbeszédek és a gyorsétterem menüjének az ismertetése. Sajnos nem ezt a témát húzta az érettségin, de azért átment. És most újra itt van, az érettségi utáni képzésen, nyilván nem sejti, hogy idén én tanítom az angolt a tizenharmadik évfolyamon is.

Rossz napom van. Eltiltottak, döbbenten olvastam a kezelőlapomon, maximum öt kilométert mehet, azt is kizárólag sík terepen. Hetvenéves koromig magasabbnál magasabb hegycsúcsokra akartam felmászni, ez nem történhet meg velem. Hárpiaként dúlok-fúlok, ráadásul amikor az orvosnál eltöltött borzalmas reggelem után beérek az iskolába, a hajam égnek áll, valaki átrendezte a kreatív pincekávéházamat, az egyetlen jót, amit a terem kínál. Valaki visszaalakította hagyományos tanteremmé, a táblát is teleírta német nyelvtani szabályokkal és nem törölte le. Megkeresem az illetőt a szünetben, kihívom a tanári elé, mégse ott mindenki előtt. Igyekszem kedves lenni.

A némettanár egyébként büszke, jól megmondta az igazgatónak, pontosabban nem ő, hanem a gyerekek. Nem dekoráció kell a terembe, hanem még néhány tábla, mindet teleírná nyelvtani szabályokkal, mert nyelvtan nélkül nem élet az élet, nem lehet idegen nyelveken beszélni. Nem tudtam, hogy a kedves kolléganőm egy igazi nyelvtannáci, csak azt, hogy az exével válófélben van, meg perben és haragban, és közben a kislánya felőrlődik a felügyeleti jogért vívott harcban, beteg, egyre gyakrabban és egyre súlyosabban. A nő édesanyja meg haldoklik, lassan és hosszadalmasan, menthetetlen.

Elszégyellem magam. Mi az én ízületi kopásom a májrákhoz képest?

A lyukasórámat a tanári edzőteremben töltöm, biciklizek, evezek, súlyzózom, az orvos szerint futnom már nem szabad. Szeretek ide járni. Olyan, mintha saját edzőtermem lenne, szinte mindig egyedül vagyok. Az edzés végén jöhet a nyújtás, terpeszállásban előrehajolok, próbálom elérni a talajt. Velem szemben a tükörben hatalmas fenék. Ki ez? Van itt még valaki rajtam kívül a teremben?

Az edzés után az angolórán a kanadai íróról, Margaret Atwoodról beszélgetünk, A szolgálólány meséje foglalkoztatja a kamasz fejeket. Mielőtt elmerülünk a témában, figyelmeztetem őket, akik még a kishercegnők rózsaszín ködében időznek, ne olvassák el, de azok, akik már kiúsztak a pihe-puha homályból, bátran vegyék kezükbe a regényt vagy nézzék meg a filmsorozatot, természetesen angolul. Elgondolkodtató mű, ne higgyék, hogy disztópia. Megkeressük azokat a történelmi eseményeket, amelyek alapján a nyolcvanas években az író felépítette Gileádot, a férfiak birodalmát. A fiúk szerint Atwood feminista, a jelzőt negatív felhanggal használják, a lányok állítják, realista, a heves vitának a kicsengetés vet véget. Nem foglalunk állást a kérdésben, végül is a jelzők semmit sem változtatnak a művei népszerűségén. Megköszönöm Margaret Atwoodnak az izgalmas perceket, és jó érzéssel visszavonulok a tanáriba, ahol csirkecsont ázik a kólában. A biológiatanár kísérlete, meg akarja mutatni, mit művel a kóla a csontokkal.

Gyorsan elfolyik az idő a szaggatással. Megéri? Jó nokedliszaggató vagyok? – kérdezem, miközben otthon felteszek egy újabb fazék vizet, és találgatom, vajon minden egyes nokedli feljön-e. Azt olvastam valahol, ha jól felforralom szaggatás előtt és teszek bele egy teáskanálnyi zsiradékot, akkor mindnek sikerül.

Esetleg kellene egy új szaggató? Sokféle lyukkal? Akkor talán könnyebben menne a szaggatás.