Laci mereven feküdt az ágyon. Marika és az anyósa masszírozták vissza az életbe. Az orvos azt mondta Marikának, hogy a fia, ha egy hét alatt nem akart felébredni, hát az már a jóistennek sem fog. Erre Marika felszívta pocokarcát, hívta az anyósát, s megkérdezte az orvost, hogy biztosan nem lehet tenni semmit. Az orvos vágta a pofákat, nem akaródzott válaszolnia, mire az anyós, egyébként Ilona, a markába tett egy borítékot. No, erre fogta magát a doki, s elmondta, hogy a masszírozás még életben tarthatja a kómában fekvő fiatalembert. Az erős kezű asszonyok hozzá is fogtak a testgyömöszöléshez, hittek az Úrban, imádkoztak rendre. És mi lett? Persze. Hát felébredt Laci.
Egyórányi masszírozás után a gépek felbúgtak, újra életjeleket bocsátottak az univerzum irányába. A tizenhét éves Laci levegőhöz jutott, anyja körbecsókolta. Agya annyit roncsolódott, hogy nyugdíjba kellett vonulnia. Azóta nem mondta ki azt a szót az egész família, hogy Simson. Laci motorozott, amikor nem adták meg neki az elsőbbséget, és hagyták megdögleni az út közepén. A tettest persze elkapták, de baja nem esett. Három év a süllyesztőben vagy tizenhét évesen nyugdíjasnak kiáltani magad. Szar ez így.
Laci öccse, Zsolti normális életet élt. Kitanult egy szakmát, elhelyezkedett benne, űzte az ipart, gürizett, de se plusz jatt, se nő, mindenki morcos otthon, fater haldoklik, bátyus havi 300 rugót bezsebel, de elkártyázza, mit akar egyáltalán? Kiment hát németbe, ahol sárgább a búza, illatosabb az orgona, ízesebb a pörkölt, azaz a gulasch, pálinka nincs, de csak meg lehet lenni nélküle. Szebbek az utak, a tájak, a völgyek, a hegyek, a lovak, a kecskék, ó, a tehenek, istenem, azok a tehenek, de szépek, akadnak nők is, bár a nyelvet nem beszéli, a nyelve pörög ugyan, ez valamelyest meghathatja a német menyecskéket. Nem is kell mondani, nem kapott munkát a szakmájában, ugye tudjuk, így megy ez.
Pár évvel később Zsolti párra talált. A szerelem. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy azonnal összeházasodtak, a nő terhes lett, s most a másodfőhősünk boldog apa. Jó apa, aki nem hiszi, járjon utána. Míg nem volt meg a baba, Benedek, az asszony, Juli, sűrűn járt ki Nürnberg környékére az urához, afféle mulatozásból. Olykor Zsolti egyedül lakott a szálláson, Juli pedig unta magát, hát kiruccant Deutschba. Ilyenkor együtt gondolkodtak azon, hogy itt még a fém is fényesebb, a nap is szebben süt, még a gaz is boldog, amikor kitépik, lehet gondolni, wunderbar életet éltek a kártevő rovarok is, azok a rohadt szúnyogok – akik semmiféle más népet nem akarnak megtűrni itt e földön – itt még dölyfösebbek, véresebbek, gyanús, hogy pont itt, de ez nem rettentette el őket, mert jó ez, ahogy van. Kivéve Lacit. Ő rossz helyen van az anyuka mellett.
Apukát három éve temették. Marika és Laci él a házban, Budától délre. Zsolti apósa és anyósa is itt él. Ők Juli szülei. Vannak véletlenek? Budán vannak.
Laci nyugdíja hatvanezerre rúg, a kártérítés havi háromszázhúszra. Iszik és kártyázik. Tohonya, kövér ember, élni nem tud, a segge ki van nyalva. Rohad a teste, nem mosdik. Marika szereti a fiát, úgy gondolja, ha meghal, meghal a fia is. Zsolti megszedte magát Germániában, a legszebb javakat hordja haza az anyjának. Ezeket Laci ellopja és eladja, hogy tudjon mit elkaparni a lottózóban, de sosem nyer. Marika nem haragszik. Azt beszélik a faluban, hogy Laci mostanság kéreget a Tesco parkolójában. „Had tojjam má’ vissza a kocsit, kérem!” Marika szégyelli ezt, de lenyeli a békát. Zsolti meg akarja verni a bátyját, ám ha bármi baja lenne, őt elviszik, a testvér pedig még hülyébb lesz.
Benedeket nem merik elvinni a nagyihoz, féltik Lacitól. Laci egyre mérgesebb, gyakran megüti az anyját, aki öregkorára összement. A főhősünk negyvenhét éves.
Zsolti idegei szétszakadnak, nem bírja tovább, hát megmondja a bátyjának, dögöljön meg inkább.
Marika pár hónappal később meghal.
Zsolti néha ránéz Lacira, de nem szívesen.
Egy nap levél várja az öcsöt. Laci kézírása. Ennyi van benne: „Dögöljetek meg ti is!”
Zsolti az udvar végében találja meg a holttestet. A Simson alatt fekszik, a fejéből semmi sem látszik. Felhúzott egy nagyobb darab alkatrészt, majd a fejére ejtette. Tudta, hogy nem kell sok neki.
Itt már nem segít a masszázs.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.