Laci mereven feküdt az ágyon. Marika és az anyósa masszírozták vissza az életbe. Az orvos azt mondta Marikának, hogy a fia, ha egy hét alatt nem akart felébredni, hát az már a jóistennek sem fog. Erre Marika felszívta pocokarcát, hívta az anyósát, s megkérdezte az orvost, hogy biztosan nem lehet tenni semmit. Az orvos vágta a pofákat, nem akaródzott válaszolnia, mire az anyós, egyébként Ilona, a markába tett egy borítékot. No, erre fogta magát a doki, s elmondta, hogy a masszírozás még életben tarthatja a kómában fekvő fiatalembert. Az erős kezű asszonyok hozzá is fogtak a testgyömöszöléshez, hittek az Úrban, imádkoztak rendre. És mi lett? Persze. Hát felébredt Laci.
Egyórányi masszírozás után a gépek felbúgtak, újra életjeleket bocsátottak az univerzum irányába. A tizenhét éves Laci levegőhöz jutott, anyja körbecsókolta. Agya annyit roncsolódott, hogy nyugdíjba kellett vonulnia. Azóta nem mondta ki azt a szót az egész família, hogy Simson. Laci motorozott, amikor nem adták meg neki az elsőbbséget, és hagyták megdögleni az út közepén. A tettest persze elkapták, de baja nem esett. Három év a süllyesztőben vagy tizenhét évesen nyugdíjasnak kiáltani magad. Szar ez így.
Laci öccse, Zsolti normális életet élt. Kitanult egy szakmát, elhelyezkedett benne, űzte az ipart, gürizett, de se plusz jatt, se nő, mindenki morcos otthon, fater haldoklik, bátyus havi 300 rugót bezsebel, de elkártyázza, mit akar egyáltalán? Kiment hát németbe, ahol sárgább a búza, illatosabb az orgona, ízesebb a pörkölt, azaz a gulasch, pálinka nincs, de csak meg lehet lenni nélküle. Szebbek az utak, a tájak, a völgyek, a hegyek, a lovak, a kecskék, ó, a tehenek, istenem, azok a tehenek, de szépek, akadnak nők is, bár a nyelvet nem beszéli, a nyelve pörög ugyan, ez valamelyest meghathatja a német menyecskéket. Nem is kell mondani, nem kapott munkát a szakmájában, ugye tudjuk, így megy ez.
Pár évvel később Zsolti párra talált. A szerelem. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy azonnal összeházasodtak, a nő terhes lett, s most a másodfőhősünk boldog apa. Jó apa, aki nem hiszi, járjon utána. Míg nem volt meg a baba, Benedek, az asszony, Juli, sűrűn járt ki Nürnberg környékére az urához, afféle mulatozásból. Olykor Zsolti egyedül lakott a szálláson, Juli pedig unta magát, hát kiruccant Deutschba. Ilyenkor együtt gondolkodtak azon, hogy itt még a fém is fényesebb, a nap is szebben süt, még a gaz is boldog, amikor kitépik, lehet gondolni, wunderbar életet éltek a kártevő rovarok is, azok a rohadt szúnyogok – akik semmiféle más népet nem akarnak megtűrni itt e földön – itt még dölyfösebbek, véresebbek, gyanús, hogy pont itt, de ez nem rettentette el őket, mert jó ez, ahogy van. Kivéve Lacit. Ő rossz helyen van az anyuka mellett.
Apukát három éve temették. Marika és Laci él a házban, Budától délre. Zsolti apósa és anyósa is itt él. Ők Juli szülei. Vannak véletlenek? Budán vannak.
Laci nyugdíja hatvanezerre rúg, a kártérítés havi háromszázhúszra. Iszik és kártyázik. Tohonya, kövér ember, élni nem tud, a segge ki van nyalva. Rohad a teste, nem mosdik. Marika szereti a fiát, úgy gondolja, ha meghal, meghal a fia is. Zsolti megszedte magát Germániában, a legszebb javakat hordja haza az anyjának. Ezeket Laci ellopja és eladja, hogy tudjon mit elkaparni a lottózóban, de sosem nyer. Marika nem haragszik. Azt beszélik a faluban, hogy Laci mostanság kéreget a Tesco parkolójában. „Had tojjam má’ vissza a kocsit, kérem!” Marika szégyelli ezt, de lenyeli a békát. Zsolti meg akarja verni a bátyját, ám ha bármi baja lenne, őt elviszik, a testvér pedig még hülyébb lesz.
Benedeket nem merik elvinni a nagyihoz, féltik Lacitól. Laci egyre mérgesebb, gyakran megüti az anyját, aki öregkorára összement. A főhősünk negyvenhét éves.
Zsolti idegei szétszakadnak, nem bírja tovább, hát megmondja a bátyjának, dögöljön meg inkább.
Marika pár hónappal később meghal.
Zsolti néha ránéz Lacira, de nem szívesen.
Egy nap levél várja az öcsöt. Laci kézírása. Ennyi van benne: „Dögöljetek meg ti is!”
Zsolti az udvar végében találja meg a holttestet. A Simson alatt fekszik, a fejéből semmi sem látszik. Felhúzott egy nagyobb darab alkatrészt, majd a fejére ejtette. Tudta, hogy nem kell sok neki.
Itt már nem segít a masszázs.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.