Béres-Irinyei Newton a kortárs sci-fi irodalom egyik kiemelkedő alakja cseppet sem feszengve ült a kis falusi könyvtár olvasótermében, amelyet belengett a fahéjas tea illata meg az amatőr írókör mézeskalács illattal kevert izzadságának bukéja. Newton kinyitotta táskáját és amíg a résztvevők teát töltöttek maguknak, kivette bőrszíjjal átkötött bőr noteszét, és leírta a napok óta a fejében keringő mondatot. Azzal a lendülettel lapozott néhányat, és valamiféle matematikai képleteket tartalmazó ábrára nézett. Elégedetten mosolyodott el, tett egy pipát és becsukta a noteszt.
Kiss Jolán a Raksai SZTK recepciósa mindezt oldalról, körülbelül Karinthy Ferenc művei magasságából nézte végig. Szeretett írni. Munka közben erre nem sok lehetősége volt, viszont annál több témát adott neki a munkaköre. Ezeket aztán kiírta magából. Sokszor ki is színezte humorral, fantáziával, törődéssel. Egy-egy pályázatra néha beadott valamit, meg itt az írókörben olvasta fel őket. Elégedett volt ezzel, nem vágyott többre, másra. Most valahogy mégis ott volt a zabszem azon a bizonyos helyen, mert nem tudta, akarja-e, hogy ez a híres író bármit is mondjon.
Amikor már mindenki megérkezett, Newton belekezdett. Először általánosságban értékelte a műveket, aztán elmondta, hogy 1-10 skálán pontot is adott rájuk. A szemek golyóztak, az amatőr tekintetek egymást kergették. Jolán nyerte a „ki tud előbb mindenki szemébe nézni?” versenyt. Hirtelen az iskolapadban találták magukat. A tenyerek izzadni kezdtek, mint felelés előtt. Newton az irományokat egy kötegben fogta és elkezdte. Vajon ki lesz az első? Jolán szaloncukorpapírzörgéssel törte meg a csendet, amikor is a mellette ülőt szólította Newton. Megkönnyebbült sóhajok vesztek bele a maszkokba, mivel a nagy C-járvány miatt mindenki maszkban ült. Természetesen az előadót kivéve. Katafi Mózes szinte szuggerálta, hogy ő legyen az első. Felolvasta az írást, majd várt. Kapott egy hetest. Ekkor már határozottan jobban szorított a zabszem ott lent.
Kiss Jolán nem érezte kényelmesnek a szituációt. Teát ivott, és elfogyasztotta az összes zselés szaloncukrot az asztalra helyezett kis tálkából. Írására hét pluszt (7+) kapott. Meg azt is mondta Newton, hogy aranyos történet. Olyan igazi karácsonyi. Jolán legszívesebben felállt volna, hogy a szaloncukros tálkát a teával egyetemben a híres író fejébe húzza, miközben édesanyja hogyléte felől érdeklődik. Erre azonban nem volt szükség. A tálka tartalma egyszerre lebegni kezdett és a szaloncukrok maguktól Newton feje felé vették az irányt. Miközben őszülő haja örökzöldülni kezdett, fenyőágak nőttek ki a fejéből és a piros-ezüst papírú cukrok az ágakon kötöttek ki. Jolán bal füle mellől, mintha Vonnegut küldte volna a polcról, habcsókokat látott közeledni lassú tempóban. Rószaszínek és fehérek voltak, mint gyerekkorában. Eszébe jutott egy eset, amikor egész délután lesben ült a kanapén, hogy elcsípje a Jézuskát, de nem sikerült. Ott ülve sem tudta, hogy akkor sok-sok évvel ezelőtt hogy került be a karácsonyfa a sarokba. Aztán már éjszaka a tesókkal azon kommandóztak, ki tudja úgy elcsenni a szaloncukrokat, hogy aztán visszacsomagolva fel se tűnjön a hiány. Az ünnep múltával egyre többször futottak lukra, vagyis üres papírra, mire a végén már csak a fa tetején maradt cukor, de azt meg nem érték el. Vízkeresztre elfogyott a cukor is, a varázs is, meg a kommandózás is. Jolán folyamatosan mosolygott a maszk alatt, amikor ezekre a gyerekkori szaloncukor-akciókra gondolt. Hiányoztak a tesós élmények.
Nosztalgiájából egy girland közeledése zökkentette ki. Az ember tragédiája mellől bukkant fel a szemközti könyvespolcon, majd az asztal lábai közt kígyózva Newton felé vette az irányt. Vádliján, majd combján körbetekeredve végül a nyakán állapodott meg. Őt még kettő girland követte, egy kék és egy ezüst. Newton két karján telepedtek le. Jolán folyamatosan vihogott a maszk alatt, miközben rázkódó vállát igyekezett moderálni.
Newton ekkor az írás algoritmusáról beszélt éppen meg arról, hogy a jó írást grammra pontosan le lehet mérni. Jolán ismét elkalandozott erre a szóra. Mr. Keating óráján ült, aki a zöld táblánál állt, és egy ismert professzor elmélete alapján két tengelyen ábrázolta Byron egyik versét a formai és tartalmi szempontok mentén. A koordinátarendszerben a „behatárolt rész nagysága világossá teszi a mű értékét és jelentőségét”. Egy pillanattal később Mr. Keating a szaloncukrospapírok közt állva az asztal tetején termett a könyvtárban. Odafordult Newtonhoz, aki ekkor már színes gömbökkel a fülén ült és kezdett egy karácsonyfára hasonlítani, és azt mondta: „Ürülék. Ezt nem lehet grammra mérni. Ez költészet!” Jolán elbűvölten nézett fel Keatingre, aki ekkor a kezét nyújtotta felé és felhúzta maga mellé. „Ó, Jolán, Jolánom! Bátran adja oda minden olvasni tudónak az írását, mert szeretet van benne. Legalább 1 gramm. És az igaz írások receptje így kezdődik: végy egy csipet szeretetet. De az is lehet, hogy másképp. Szakácsa meg ízlése válogatja.” Azzal kacsintott egyet és eltűnt, mintha soha nem is járt volna ott.
Kiss Jolán állt az írókörben az asztal tetején az értetlen tekintetek kereszttüzében a könyvtár olvasótermében. Körbenézett és a maszkos félarcokon a meglepődést követően huncut mosolyt látott átsuhanni. Newton kissé értetlenül meredt rá, gondolta, talán valami helyi szokás és ott folytatta, ahol abbahagyta. Már nem volt rajta girland, sem dísz. Ugyanúgy nézett ki, mint az elején. Kockás mellénye középső gombja – amit eddig egy hatalmas mézeskalács takart – most megfeszülni látszott.
Jolán lemászott az asztalról, letörölte a sarat róla, majd fogta az írását, felvette a kabátját és távozott. Úgy érezte, középszerűsége dacára igaza van Keatingnek, szeretettel ír, és szerethetők a figurái, meg olyan kis esetlen, középszerű hősei vannak, mint ő maga. Ez a 7+ tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindenki elolvashatja, aki elmúlt 7 éves. Kétségkívül ezt jelenti.
Másnap a Raksai SZTK recepciósa jókedvűen ült a helyén és mindenkinek adott egy szaloncukrot, akin azt látta, szüksége van egy kis mesterséges boldogságra. Jegyzetelős notesze ott volt mellette. Idős néni közeledett felé hatalmas kalapban és földig érő műszőrme kabátban. Mintha Anita Ekberg a Trevi kútból kimászva gyalog jött volna idáig és közben az idő százszor lekörözte. Kiss Jolánnak beindult a fantáziája és már tudta, miről fog este otthon írogatni egy pohár kommersz vörösbor társaságában.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.