Béres-Irinyei Newton a kortárs sci-fi irodalom egyik kiemelkedő alakja cseppet sem feszengve ült a kis falusi könyvtár olvasótermében, amelyet belengett a fahéjas tea illata meg az amatőr írókör mézeskalács illattal kevert izzadságának bukéja. Newton kinyitotta táskáját és amíg a résztvevők teát töltöttek maguknak, kivette bőrszíjjal átkötött bőr noteszét, és leírta a napok óta a fejében keringő mondatot. Azzal a lendülettel lapozott néhányat, és valamiféle matematikai képleteket tartalmazó ábrára nézett. Elégedetten mosolyodott el, tett egy pipát és becsukta a noteszt.
Kiss Jolán a Raksai SZTK recepciósa mindezt oldalról, körülbelül Karinthy Ferenc művei magasságából nézte végig. Szeretett írni. Munka közben erre nem sok lehetősége volt, viszont annál több témát adott neki a munkaköre. Ezeket aztán kiírta magából. Sokszor ki is színezte humorral, fantáziával, törődéssel. Egy-egy pályázatra néha beadott valamit, meg itt az írókörben olvasta fel őket. Elégedett volt ezzel, nem vágyott többre, másra. Most valahogy mégis ott volt a zabszem azon a bizonyos helyen, mert nem tudta, akarja-e, hogy ez a híres író bármit is mondjon.
Amikor már mindenki megérkezett, Newton belekezdett. Először általánosságban értékelte a műveket, aztán elmondta, hogy 1-10 skálán pontot is adott rájuk. A szemek golyóztak, az amatőr tekintetek egymást kergették. Jolán nyerte a „ki tud előbb mindenki szemébe nézni?” versenyt. Hirtelen az iskolapadban találták magukat. A tenyerek izzadni kezdtek, mint felelés előtt. Newton az irományokat egy kötegben fogta és elkezdte. Vajon ki lesz az első? Jolán szaloncukorpapírzörgéssel törte meg a csendet, amikor is a mellette ülőt szólította Newton. Megkönnyebbült sóhajok vesztek bele a maszkokba, mivel a nagy C-járvány miatt mindenki maszkban ült. Természetesen az előadót kivéve. Katafi Mózes szinte szuggerálta, hogy ő legyen az első. Felolvasta az írást, majd várt. Kapott egy hetest. Ekkor már határozottan jobban szorított a zabszem ott lent.
Kiss Jolán nem érezte kényelmesnek a szituációt. Teát ivott, és elfogyasztotta az összes zselés szaloncukrot az asztalra helyezett kis tálkából. Írására hét pluszt (7+) kapott. Meg azt is mondta Newton, hogy aranyos történet. Olyan igazi karácsonyi. Jolán legszívesebben felállt volna, hogy a szaloncukros tálkát a teával egyetemben a híres író fejébe húzza, miközben édesanyja hogyléte felől érdeklődik. Erre azonban nem volt szükség. A tálka tartalma egyszerre lebegni kezdett és a szaloncukrok maguktól Newton feje felé vették az irányt. Miközben őszülő haja örökzöldülni kezdett, fenyőágak nőttek ki a fejéből és a piros-ezüst papírú cukrok az ágakon kötöttek ki. Jolán bal füle mellől, mintha Vonnegut küldte volna a polcról, habcsókokat látott közeledni lassú tempóban. Rószaszínek és fehérek voltak, mint gyerekkorában. Eszébe jutott egy eset, amikor egész délután lesben ült a kanapén, hogy elcsípje a Jézuskát, de nem sikerült. Ott ülve sem tudta, hogy akkor sok-sok évvel ezelőtt hogy került be a karácsonyfa a sarokba. Aztán már éjszaka a tesókkal azon kommandóztak, ki tudja úgy elcsenni a szaloncukrokat, hogy aztán visszacsomagolva fel se tűnjön a hiány. Az ünnep múltával egyre többször futottak lukra, vagyis üres papírra, mire a végén már csak a fa tetején maradt cukor, de azt meg nem érték el. Vízkeresztre elfogyott a cukor is, a varázs is, meg a kommandózás is. Jolán folyamatosan mosolygott a maszk alatt, amikor ezekre a gyerekkori szaloncukor-akciókra gondolt. Hiányoztak a tesós élmények.
Nosztalgiájából egy girland közeledése zökkentette ki. Az ember tragédiája mellől bukkant fel a szemközti könyvespolcon, majd az asztal lábai közt kígyózva Newton felé vette az irányt. Vádliján, majd combján körbetekeredve végül a nyakán állapodott meg. Őt még kettő girland követte, egy kék és egy ezüst. Newton két karján telepedtek le. Jolán folyamatosan vihogott a maszk alatt, miközben rázkódó vállát igyekezett moderálni.
Newton ekkor az írás algoritmusáról beszélt éppen meg arról, hogy a jó írást grammra pontosan le lehet mérni. Jolán ismét elkalandozott erre a szóra. Mr. Keating óráján ült, aki a zöld táblánál állt, és egy ismert professzor elmélete alapján két tengelyen ábrázolta Byron egyik versét a formai és tartalmi szempontok mentén. A koordinátarendszerben a „behatárolt rész nagysága világossá teszi a mű értékét és jelentőségét”. Egy pillanattal később Mr. Keating a szaloncukrospapírok közt állva az asztal tetején termett a könyvtárban. Odafordult Newtonhoz, aki ekkor már színes gömbökkel a fülén ült és kezdett egy karácsonyfára hasonlítani, és azt mondta: „Ürülék. Ezt nem lehet grammra mérni. Ez költészet!” Jolán elbűvölten nézett fel Keatingre, aki ekkor a kezét nyújtotta felé és felhúzta maga mellé. „Ó, Jolán, Jolánom! Bátran adja oda minden olvasni tudónak az írását, mert szeretet van benne. Legalább 1 gramm. És az igaz írások receptje így kezdődik: végy egy csipet szeretetet. De az is lehet, hogy másképp. Szakácsa meg ízlése válogatja.” Azzal kacsintott egyet és eltűnt, mintha soha nem is járt volna ott.
Kiss Jolán állt az írókörben az asztal tetején az értetlen tekintetek kereszttüzében a könyvtár olvasótermében. Körbenézett és a maszkos félarcokon a meglepődést követően huncut mosolyt látott átsuhanni. Newton kissé értetlenül meredt rá, gondolta, talán valami helyi szokás és ott folytatta, ahol abbahagyta. Már nem volt rajta girland, sem dísz. Ugyanúgy nézett ki, mint az elején. Kockás mellénye középső gombja – amit eddig egy hatalmas mézeskalács takart – most megfeszülni látszott.
Jolán lemászott az asztalról, letörölte a sarat róla, majd fogta az írását, felvette a kabátját és távozott. Úgy érezte, középszerűsége dacára igaza van Keatingnek, szeretettel ír, és szerethetők a figurái, meg olyan kis esetlen, középszerű hősei vannak, mint ő maga. Ez a 7+ tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindenki elolvashatja, aki elmúlt 7 éves. Kétségkívül ezt jelenti.
Másnap a Raksai SZTK recepciósa jókedvűen ült a helyén és mindenkinek adott egy szaloncukrot, akin azt látta, szüksége van egy kis mesterséges boldogságra. Jegyzetelős notesze ott volt mellette. Idős néni közeledett felé hatalmas kalapban és földig érő műszőrme kabátban. Mintha Anita Ekberg a Trevi kútból kimászva gyalog jött volna idáig és közben az idő százszor lekörözte. Kiss Jolánnak beindult a fantáziája és már tudta, miről fog este otthon írogatni egy pohár kommersz vörösbor társaságában.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.