A régi szép időkben a cenzorok, ha valami olyat írtál, ami nem tetszett nekik, érted jöttek egy nagy fekete autóval, magukkal vittek és megvertek. Sőt annyira emberségesek voltak, hogy még azt is elmondták, miért ütik le éppen a fél vesédet, dugnak üveget a húgycsövedbe vagy lőnek tarkón a hátsó udvarban.
A mai cenzorok nem ilyen előzékenyek. Ők nem mondják el, hogy mi a baj veled, csak tiltanak. Egyből három napra. S mivel fejlődő világunkban a kommunikáció fő csatornái náluk vannak (mégis ki telefonál manapság, amikor ott az összes üzenetküldő alkalmazás), meglehetősen nehéz a dolgunk, ha tájékoztatni akarjuk környezetünket a helyzetünkről, tudniillik arról, hogy miért nem tudjuk őket tájékoztatni a helyzetünkről. Van azért némi kedvesség is a cenzorainkban, mi ugyanis megkapunk minden üzenetet és elérhetők maradunk, sőt még azt is jelzik partnereinknek, hogy láttuk, amit írtak. Így tehát mi tűnünk majd bunkónak, ha három napig nem reagálunk. Csodás.
Különösképpen csodás ez egy bimbózó kapcsolat elején, mikor kedvesünk egy generációval fiatalabb, mint mi, így hát nem is tudja a saját telefonszámát, és igazából mi sem szorulunk rá, hiszen ott a Messenger, elérjük egymást. Amíg le nem tiltanak. Aztán eljön a nap, mikor a Szilícium-völgy urai úgy gondolják túlléptünk egy határt, és lekapcsolnak a hálózatról. Azonban, mint kifejtettem, a világ erről nem tud, ők egyszerűen bunkónak tartanak, aki nem válaszol.
Majd eljön a tiltás sokadik órája, amikor kedvesünktől már aggódó üzeneteket kapunk, mint például:
Dolgozol?
aztán
Jól vagy? Miért nem írsz?
Mivel úgy érezzük aggódnak értünk, létrehozzunk egy új fiókot, és megpróbáljuk elmagyarázni a helyzetet. A gond csak az, hogy kedvesünk neve az átlagosnál is átlagosabb, saját ismerőseink között pedig nem kereshetünk. Miután végigböngésztük mind a kétezer T. F.-et, és végül rábukkanunk, úgy érezzük végül lezárhatjuk ezt a félreértést. Küldünk is egy megnyugtató üzenetet:
Szia, én vagyok minden rendben
Amire válaszol:
Ki vagy?
Ifjonti bohóság vagy a netkultúra ártalma, de nevünk immár nem elég bizonyíték, főleg, ha profilkép nem társul hozzá:
Dávid vagyok, letiltottak
– írjuk egy szmájli kíséretében. Ellenünk vall azonban az a makacs zöld pont, ami továbbra is ott villog zárolt fiókunk profilképe mellett, jelezvén (bár hamisan), elérhetők vagyunk, csak bunkók. Kedvesünk, aki nem akar bedőlni a netes csalóknak, természetesen ott figyelmeztet:
Valaki a nevedben írogat, minden rendben? Válaszolj már!
Új profilunkról megpróbálunk megnyugtatóak lenni, sőt hívást indítunk. Amit kinyom. Ezért újra írunk:
Én vagyok, csak letiltották a fiókom, ez lesz az átmeneti.
Dávidot nem tiltották le, online van. Ki vagy?
– írja ő, aki most egyszerre aggódik értünk, akit a fejében talán már ukrán embercsempészek darabolnak egy sufniban, és azért, hogy vajon ki írhat neki. Talán egy embercsempész, aki váltságdíjat követel értünk? Megpróbál letesztelni:
Ha te vagy, milyen színű a szemem?
Na igen, itt a bökkenő. Egy profilkép alapján nehéz megállapítani a szemek színét. A férfiember pedig egy nála tíz évvel fiatalabb lány esetében nagyon ritkán a szemet nézi meg először, odáig pedig még nem jutott a kapcsolat, hogy a test többi része unalmassá váljon. Hangosan elátkozzuk a közösségi médiát, magunkban pedig azt, hogy nem kértük el a lány telefonszámát már az első randin. Gondolkodunk. Esélyes ugyan, hogy a profilképe nem hazudik, a szeme tényleg zöld, hiszen szőke, a szőke haj és a zöld szem viszonylag gyakori. De előfordulhat, hogy a szeme kék, hiszen az is gyakran párosul a szőkeséggel, és képeken látszhat zöldnek. Triviális kérdésnek tűnik, mégis pontosabb információkkal rendelkezünk az anyajegyei számáról és elhelyezkedéséről (hiszen tíz évvel fiatalabb!), mint a szeméről. Azonban talán még nála is pontosabbak a friss emlékeink ezek ügyében, ezért ezt nem használhatjuk potenciálisan elfogadható válaszként. Két lehetőségünk marad tehát, vagy tippelünk, amivel nem csak arra van ötven százalék esélyünk, hogy elszúrjuk, de arra is, hogy ha ez az egész lezárul, vérig lesz sértve. Vagy elszánjuk magunkat arra, amit az ember ennyire korán soha nem tesz egy párkapcsolatban. Megírjuk tehát, hogy nem tudjuk.
Ezzel eldőlt. Az üzenetre nem fog válaszolni és csak az a reményünk marad, hogy nem szakít velünk a tiltásunk feloldása előtt. És akkor, abban a mágikus pillanatban érkezik egy üzenet az eredeti, korlátozott, de zölden villogó profilunkra:
Zöld, te hülye.
Van Isten, kiálltjuk, majd az új oldalunkról ott folytatjuk a fiatal lány hátsó (és első) szándékoktól fűtött online megtévesztését, ahol abbahagytuk. Fekete humorral töltött mémeket dobálunk egymásnak, és innuendókban bővelkedő fárasztó szóvicceket. Aztán elküldöm azt a román pásztoros-birkás videót...
Valami, amit küldtél, nem felelt meg a közösségi alapelveknek.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.