Rég történt, nagyon rég. Nyolcszáz esztendő is eltelt e szerelem be nem teljesülése óta. Úgy esett, hogy egy Isztrián, közelebbről Poreč városában élő nemes fiatalember, aki a Gábriel nevet viselte, egy napon olthatatlan szerelmet kezdett érzni egy Nova Vas-béli, Milka nevű hölgy iránt. Ha a szerelmüknek nem lett volna akadálya, valószínűleg semmit nem tudnánk manapság az esetről. Csakhogy Milka ugyan gyönyörű volt, de társadalmi státusa problémát jelentett: egyszerű pásztorlány volt. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, a fiatalember anyja mindenféle kunszt bevetésével megpróbálta kioltani, de legalább csillapítani fia érzelmeit, ám nem sikerült. Egy idő után, nem tudván elviselni sikertelenségét, valamint a körvonalazódó frigyre lépés esélyét, gonoszsága és reménytelensége arra vitte, hogy megbízzon egy útonálló csapatot a lány eltüntetésével: három aranyat adott a bandának, hogy titokban öljék meg a gyönyörű Milkát. A banditák a pénzt elfogadták, a feladatot azonban sajátosan teljesítették: Milka életét nem vették el, hanem egy barlangba dobták a lányt. A gaztett – mint általában történni szokott – kiderült, és híre eljutott Gábriel fülébe is. A nemes ifjú ekkor felnyergelte jó lovát, és elvágtatott a nagyvilágba. Soha senki nem látta többé – a paripát viszont megtalálták egy közeli barlang szája előtt…
A barlang, amelybe a legenda szerint az útonállók Milkát vetették, Porečtől, az isztriai horvát kikötőtől egy-két órányi járóföldre található, egy Baredine nevű helyen. Elképesztő környék, történelem előtti régészeti lelőhelyektől erődökön, antik villákon keresztül középkori kolostorokig mindent megtalálunk, mi szem-szájnak ingere. A környék neve valószínűleg a „bared” szóból származik, ami a helyi nyelvjárásban elhanyagolt földet jelent – bár a vidék kifejezetten gondozott, olajfaligetek és szőlősök húzódnak egészen a tengerig. De nem tudhatjuk, milyen volt a táj ezer évvel ezelőtt.
Baredine – ezt a nevet viseli az említett csodálatos barlang is. Manapság a karsztjelenség látogatható: 1986-ban a barlangot védett geomorfológiai emlékké nyilvánították, ám az 1990-es évek elején elkezdtek dolgozni azon, hogy látogathatóvá tegyék. Az üreg 1995 májusa óta áll nyitva a turisták előtt. A következő években kialakítottak egy olyan infrastruktúrát, amely megteremtette a feltételeket a látogatók hosszabb tartózkodására a barlang környékén. (Hogy ez manapság hogyan működik? Nos, nem jól. Igaz, hogy több nyelven zajlik az idegenvezetés, ami jó, az viszont már nagyon visszatetsző, hogy egymásra eresztik a látogatócsoportokat, a lefele menő németesek kerülgethetik a felfele jövő angolosokat és az ácsorgó olaszosokat. Ahelyett, hogy a cseppkőképződményekben gyönyörködnénk, arra kell figyelnünk, hogy ne tapossuk meg egymás lábát.)
Rég történt, de a töretlen szerelemnek nincs vége. A megkövesedett Milka – életnagyságban látható a barlangban – évszázadok óta centiről centire csúszik lefelé, a barlang feneke felé. A barlangkutatók úgy vélik, némi ásással össze tudnák kötni a Baredinét a szomszédos barlanggal, amelynek bejárata előtt annak idején Gábriel lovát megtalálták, s így a szerelmesek újra egymásra találnának, s örökre együtt lehetnének.
Néhány évszázad múlva újra odalátogatok.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.