Rég történt, nagyon rég. Nyolcszáz esztendő is eltelt e szerelem be nem teljesülése óta. Úgy esett, hogy egy Isztrián, közelebbről Poreč városában élő nemes fiatalember, aki a Gábriel nevet viselte, egy napon olthatatlan szerelmet kezdett érzni egy Nova Vas-béli, Milka nevű hölgy iránt. Ha a szerelmüknek nem lett volna akadálya, valószínűleg semmit nem tudnánk manapság az esetről. Csakhogy Milka ugyan gyönyörű volt, de társadalmi státusa problémát jelentett: egyszerű pásztorlány volt. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, a fiatalember anyja mindenféle kunszt bevetésével megpróbálta kioltani, de legalább csillapítani fia érzelmeit, ám nem sikerült. Egy idő után, nem tudván elviselni sikertelenségét, valamint a körvonalazódó frigyre lépés esélyét, gonoszsága és reménytelensége arra vitte, hogy megbízzon egy útonálló csapatot a lány eltüntetésével: három aranyat adott a bandának, hogy titokban öljék meg a gyönyörű Milkát. A banditák a pénzt elfogadták, a feladatot azonban sajátosan teljesítették: Milka életét nem vették el, hanem egy barlangba dobták a lányt. A gaztett – mint általában történni szokott – kiderült, és híre eljutott Gábriel fülébe is. A nemes ifjú ekkor felnyergelte jó lovát, és elvágtatott a nagyvilágba. Soha senki nem látta többé – a paripát viszont megtalálták egy közeli barlang szája előtt…
A barlang, amelybe a legenda szerint az útonállók Milkát vetették, Porečtől, az isztriai horvát kikötőtől egy-két órányi járóföldre található, egy Baredine nevű helyen. Elképesztő környék, történelem előtti régészeti lelőhelyektől erődökön, antik villákon keresztül középkori kolostorokig mindent megtalálunk, mi szem-szájnak ingere. A környék neve valószínűleg a „bared” szóból származik, ami a helyi nyelvjárásban elhanyagolt földet jelent – bár a vidék kifejezetten gondozott, olajfaligetek és szőlősök húzódnak egészen a tengerig. De nem tudhatjuk, milyen volt a táj ezer évvel ezelőtt.
Baredine – ezt a nevet viseli az említett csodálatos barlang is. Manapság a karsztjelenség látogatható: 1986-ban a barlangot védett geomorfológiai emlékké nyilvánították, ám az 1990-es évek elején elkezdtek dolgozni azon, hogy látogathatóvá tegyék. Az üreg 1995 májusa óta áll nyitva a turisták előtt. A következő években kialakítottak egy olyan infrastruktúrát, amely megteremtette a feltételeket a látogatók hosszabb tartózkodására a barlang környékén. (Hogy ez manapság hogyan működik? Nos, nem jól. Igaz, hogy több nyelven zajlik az idegenvezetés, ami jó, az viszont már nagyon visszatetsző, hogy egymásra eresztik a látogatócsoportokat, a lefele menő németesek kerülgethetik a felfele jövő angolosokat és az ácsorgó olaszosokat. Ahelyett, hogy a cseppkőképződményekben gyönyörködnénk, arra kell figyelnünk, hogy ne tapossuk meg egymás lábát.)
Rég történt, de a töretlen szerelemnek nincs vége. A megkövesedett Milka – életnagyságban látható a barlangban – évszázadok óta centiről centire csúszik lefelé, a barlang feneke felé. A barlangkutatók úgy vélik, némi ásással össze tudnák kötni a Baredinét a szomszédos barlanggal, amelynek bejárata előtt annak idején Gábriel lovát megtalálták, s így a szerelmesek újra egymásra találnának, s örökre együtt lehetnének.
Néhány évszázad múlva újra odalátogatok.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.