Igen, esztet mondták nekünk, hogy mi vagyunk a „desztin náció”, a sors nemzedéke, kiknek az a célja, hogy feláldozzák sorsukat a következő nemzedékért. Tehát azok, akik szopnak. Meg kell csinálni eztet es valakinek. Buszra fel, Bukoresbe bé, onnan át az oroszokhoz, met a kelet-európaiakot onnan lőtték fel egy teherhajón a nemzetközi űrállomásra, s onnan a Holdra. A Holdról indultak a nagy gépek ki az univerzumba, met olcsóbb volt ott összerakni az egész kilövőbázát az űrhajókkal együtt, mint Föld körüli pályáról tajdokoskodni.
Bukoresből mán baj vót, met az a kurva propelleres repülőgép úgy rázott, hogy majdnem kiadtam a cipősdoboz fasírozottat, amit a csekkingnél azok a vankujok nem engedtek fel a gépre, csak csomagba odale koszt szuplimentbe [1] , s minthogy eldobjam, inkább megettem. Az oroszoknál sem ment simán minden, először összetereltek minket egy nagy betonvályúba, tetejin katonákkal, mögöttük csipkés drótkerítés, s úgy ellenőriztek minket, mintha elítéltek lennénk. Mondom, nektek könnyebb, met ti itt lent maradtok. S úgy tereltek fel minket a márfárra [2] , a Progresszre, mint valami állatokot, a katonák úgy néztek rejánk, mint ahogy a mecsés [3] juh szokott. Osztán onnan nem láttunk semmit, csak ordítoztak, hogy biztosítsuk ki magunkot a csinturával [4], nekem az övem elszakadt [5], de kaptam egy spanifert, s azzal imobilizáltam [6] magamot. A dokkolásnál az a hüjje pilóta részeg lehetett, úgy nekibaszta a márfárt a nemzetközi űrállomásnak, hogy az egyből süllyedni kezdett. Szerencsére a szisztem ilyenkor egyből vetteti az autókorrekciót, valahogy felnyomakodtak, s stabilizálták a pályát. Vártunk jó darabig a setétben, mert ilyenkor a villanyt es elveszik, hogy legyen energia a hajtóműnek. Azután derült ki, hogy a Progressz persze az elcseszett manőver miatt nem csatlakozott rendesen az űrállomáshoz, a klapetták [7] esszevissza nyíltak-csukódtak, attól féltünk, hogy leesik az egész rábla [8], mint fonnyadt lapi az ágról. Osztán ordítottak, hogy fussunk, met a ventuzáknál [9] a levegő szökik meg. No s így. A szemem belévérmesedett!
A nemzetközi űrállomáson adtak reggelit, s mondták, várjuk meg az eligazítást. A németek más reggelit kaptak, mint mi, láttam, nagyobb volt a csomag. Mi kaptunk egy pasztát, amin azt írta: „Brânză topită cu aroma de brânză topită [10]”. Szerencsére a fasírozott fokhagymás emléke még visszaköszönt levegő formájában, s könnyes szemmel gondoltam édesanyám kezére, amint sodorja nekem a fasírtgolyót. Most es bántott, hogy nem engedték fel a repülőre, de vigasztalt az, hogy a bidon pálinkát nem vették észre. Kilenc órát vártunk a holdbéli kurszára [11], így volt időm még itthoniakkal esszeverődni, a magyarországiak inkább a németekhez húztak, velünk szóba nem álltak. Láttam, hogy vittek egy hatalmas kontájnert es, állítólag kinajiak voltak benne, nem tudom, met le volt heggesztve az ajtaja. Az űrállomás többször megkerülte a Földet, mire kezdődött a „regrupare” [12], figyeltem az ablakon átal, mikor láthatom Székelyföldet még egyszer, de nem lehetett kivenni, mert felhők takarták Európát, s tudtam, nálunk ilyenkor úgyes köd van. A Holdra az út kerek egy napig tartott, a budi el volt romolva a gépen, amivel vittek, utoljára még otthon mosakodtam, azt hittem, a hátamra a csiperke kinő, mire odaérünk.
A mi szállásunk a Holdon a sötét oldalon volt, így még a Földet sem tudtam megnézni, állítólag szép, mint egy üveggolyó, de engemet nem érdekelt, mert amit én akartam látni, ott ugye olyan köd van, hogy azon még a farkaslaki Jézus Szíve-kilátó sem tudna átcsillogni. Az Ignoramusra osztottak be minket, egy sokat látott középkategóriás csillagközi űrhajóra, amit még régi szisztem szerint rámpáról indítottak, mint a hullámvasutat, csak hát itt felfelé ugye. Aztot pusmogák, hogy a nagyrevíziójára már nem volt pénz, s lehet, indításnál benne fogunk megdögleni, de én arra gondoltam, hogy hányszor nyomattam át a kocsimot az itepén [13] bármilyen revízijó nélkül, s még most es élek. A legénység tényleg olyan „categoria trei” [14] volt, egy tengerészgyalogost se láttam, Amerika nem adta őköt, neféjj! Kiöregedett intervenciósok s sommer [15] szekuritis egytől egyig! Az egészen nem értek annyit, mint a szeredaji kórház kapusa egyedül.
A kilövésnél azt hittük, ténleg felrobbanunk s a gépbe égünk az egészen, met könyvelésileg kijött vóna a küldetés az unijónak így es, mi pedig nyugodtan megdögölhetünk, mert ennyi veszteség statisztikailag belefér. S ha felrobban, akkor a gép es teljesítette vóna a fizikai amortizáció összes kritériumát. Csak nem így lett, met a Jóisten két kezivel esszefogta az űrhajó táncoló nyitszegeit, de már arra neki sem volt még egy keze, hogy az ájuldozó kapitányt meglegyintse, ezért engemet küldött oda, hogy megnyakásszam! A kászkájánál [16] a vizort [17] felhúztam, s beléordítottam a képibe:
– Hejjj! Otthon a tetőn a cserepet meg kell forgatni, ember! Nekem ne ájuldozz, te tajdok, met eztet az irányító joystickot úgy beléd állítom, hogy a hátadon kiszökik! Osztán lesz miétt ájuldozz, neféjj! Nyomjad a gombot, monnyad, hogy Roger, s azzal indulhat az It’s the final countdown!
1 pótlólagos díjfizetéssel (román)
2 áruszállítóra (román)
3 meredt, dülledt szemű. A Bühnagy székely szótárban nincs benne, de nem es csoda, mert minden székely tud legalább öt szót, amelyik abból hiányzik.
4 (biztonsági) övvel (román)
5 rakományrögzítő kötél
6 tettem magam mozdulatlanná (román)
7 fékszárny
8 roncs (román)
9 tapadókorong (román)
10 „olvasztott sajt aromával készített olvasztott sajt” (román)
11 járatra (román)
12 újracsoportosulás (román)
13 időszakos műszaki vizsgán (román)
14 harmadik kategóriás (román)
15 munkanélküli (román)
16 sisak (román)
17 kukucsáló, ablak (román)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.