Igen, esztet mondták nekünk, hogy mi vagyunk a „desztin náció”, a sors nemzedéke, kiknek az a célja, hogy feláldozzák sorsukat a következő nemzedékért. Tehát azok, akik szopnak. Meg kell csinálni eztet es valakinek. Buszra fel, Bukoresbe bé, onnan át az oroszokhoz, met a kelet-európaiakot onnan lőtték fel egy teherhajón a nemzetközi űrállomásra, s onnan a Holdra. A Holdról indultak a nagy gépek ki az univerzumba, met olcsóbb volt ott összerakni az egész kilövőbázát az űrhajókkal együtt, mint Föld körüli pályáról tajdokoskodni.
Bukoresből mán baj vót, met az a kurva propelleres repülőgép úgy rázott, hogy majdnem kiadtam a cipősdoboz fasírozottat, amit a csekkingnél azok a vankujok nem engedtek fel a gépre, csak csomagba odale koszt szuplimentbe [1] , s minthogy eldobjam, inkább megettem. Az oroszoknál sem ment simán minden, először összetereltek minket egy nagy betonvályúba, tetejin katonákkal, mögöttük csipkés drótkerítés, s úgy ellenőriztek minket, mintha elítéltek lennénk. Mondom, nektek könnyebb, met ti itt lent maradtok. S úgy tereltek fel minket a márfárra [2] , a Progresszre, mint valami állatokot, a katonák úgy néztek rejánk, mint ahogy a mecsés [3] juh szokott. Osztán onnan nem láttunk semmit, csak ordítoztak, hogy biztosítsuk ki magunkot a csinturával [4], nekem az övem elszakadt [5], de kaptam egy spanifert, s azzal imobilizáltam [6] magamot. A dokkolásnál az a hüjje pilóta részeg lehetett, úgy nekibaszta a márfárt a nemzetközi űrállomásnak, hogy az egyből süllyedni kezdett. Szerencsére a szisztem ilyenkor egyből vetteti az autókorrekciót, valahogy felnyomakodtak, s stabilizálták a pályát. Vártunk jó darabig a setétben, mert ilyenkor a villanyt es elveszik, hogy legyen energia a hajtóműnek. Azután derült ki, hogy a Progressz persze az elcseszett manőver miatt nem csatlakozott rendesen az űrállomáshoz, a klapetták [7] esszevissza nyíltak-csukódtak, attól féltünk, hogy leesik az egész rábla [8], mint fonnyadt lapi az ágról. Osztán ordítottak, hogy fussunk, met a ventuzáknál [9] a levegő szökik meg. No s így. A szemem belévérmesedett!
A nemzetközi űrállomáson adtak reggelit, s mondták, várjuk meg az eligazítást. A németek más reggelit kaptak, mint mi, láttam, nagyobb volt a csomag. Mi kaptunk egy pasztát, amin azt írta: „Brânză topită cu aroma de brânză topită [10]”. Szerencsére a fasírozott fokhagymás emléke még visszaköszönt levegő formájában, s könnyes szemmel gondoltam édesanyám kezére, amint sodorja nekem a fasírtgolyót. Most es bántott, hogy nem engedték fel a repülőre, de vigasztalt az, hogy a bidon pálinkát nem vették észre. Kilenc órát vártunk a holdbéli kurszára [11], így volt időm még itthoniakkal esszeverődni, a magyarországiak inkább a németekhez húztak, velünk szóba nem álltak. Láttam, hogy vittek egy hatalmas kontájnert es, állítólag kinajiak voltak benne, nem tudom, met le volt heggesztve az ajtaja. Az űrállomás többször megkerülte a Földet, mire kezdődött a „regrupare” [12], figyeltem az ablakon átal, mikor láthatom Székelyföldet még egyszer, de nem lehetett kivenni, mert felhők takarták Európát, s tudtam, nálunk ilyenkor úgyes köd van. A Holdra az út kerek egy napig tartott, a budi el volt romolva a gépen, amivel vittek, utoljára még otthon mosakodtam, azt hittem, a hátamra a csiperke kinő, mire odaérünk.
A mi szállásunk a Holdon a sötét oldalon volt, így még a Földet sem tudtam megnézni, állítólag szép, mint egy üveggolyó, de engemet nem érdekelt, mert amit én akartam látni, ott ugye olyan köd van, hogy azon még a farkaslaki Jézus Szíve-kilátó sem tudna átcsillogni. Az Ignoramusra osztottak be minket, egy sokat látott középkategóriás csillagközi űrhajóra, amit még régi szisztem szerint rámpáról indítottak, mint a hullámvasutat, csak hát itt felfelé ugye. Aztot pusmogák, hogy a nagyrevíziójára már nem volt pénz, s lehet, indításnál benne fogunk megdögleni, de én arra gondoltam, hogy hányszor nyomattam át a kocsimot az itepén [13] bármilyen revízijó nélkül, s még most es élek. A legénység tényleg olyan „categoria trei” [14] volt, egy tengerészgyalogost se láttam, Amerika nem adta őköt, neféjj! Kiöregedett intervenciósok s sommer [15] szekuritis egytől egyig! Az egészen nem értek annyit, mint a szeredaji kórház kapusa egyedül.
A kilövésnél azt hittük, ténleg felrobbanunk s a gépbe égünk az egészen, met könyvelésileg kijött vóna a küldetés az unijónak így es, mi pedig nyugodtan megdögölhetünk, mert ennyi veszteség statisztikailag belefér. S ha felrobban, akkor a gép es teljesítette vóna a fizikai amortizáció összes kritériumát. Csak nem így lett, met a Jóisten két kezivel esszefogta az űrhajó táncoló nyitszegeit, de már arra neki sem volt még egy keze, hogy az ájuldozó kapitányt meglegyintse, ezért engemet küldött oda, hogy megnyakásszam! A kászkájánál [16] a vizort [17] felhúztam, s beléordítottam a képibe:
– Hejjj! Otthon a tetőn a cserepet meg kell forgatni, ember! Nekem ne ájuldozz, te tajdok, met eztet az irányító joystickot úgy beléd állítom, hogy a hátadon kiszökik! Osztán lesz miétt ájuldozz, neféjj! Nyomjad a gombot, monnyad, hogy Roger, s azzal indulhat az It’s the final countdown!
1 pótlólagos díjfizetéssel (román)
2 áruszállítóra (román)
3 meredt, dülledt szemű. A Bühnagy székely szótárban nincs benne, de nem es csoda, mert minden székely tud legalább öt szót, amelyik abból hiányzik.
4 (biztonsági) övvel (román)
5 rakományrögzítő kötél
6 tettem magam mozdulatlanná (román)
7 fékszárny
8 roncs (román)
9 tapadókorong (román)
10 „olvasztott sajt aromával készített olvasztott sajt” (román)
11 járatra (román)
12 újracsoportosulás (román)
13 időszakos műszaki vizsgán (román)
14 harmadik kategóriás (román)
15 munkanélküli (román)
16 sisak (román)
17 kukucsáló, ablak (román)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.
– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát…
Amikor elindulok otthonról vonattal, a falu minden szépsége után a nagyváros koszosnak, hangosnak és sértően közömbösnek tűnik. De egyidejűleg steril is. Semmit sem érzek. Nem teszem fel magamnak a „hogyan?” és főleg nem a „miért?” típusú kérdéseket. Csak azt kérdezem magamtól, „mit?” Mit csinálok? Mit fogok ebédelni?
Az író a szoba közepén hadonászott. Minden kontrollt mellőző mozgása egészen bizarrul hatott. Nem igazán keltette egy intelligens, finom modorú irodalmár benyomását. Kapálózásának oka egy már-már mindennapos probléma volt, amellyel egyre nehezebben birkózott meg. Az imént pattant ki egy gondolat a fejéből.
Dakó Géza évek óta sorozatgyilkosnak készült. Ennek apropóján költözött fel Budapestre, hogy kitanulja a mesterséget. A négyeshatos útvonalán egy nevesincs gyrosos mellett egy Pál Csaba nevezetű öregember elvállalta, hogy kiképezi őt, ha cserébe tesz egy szívességet.
Amikor ezt a tárcát írom, Kárpátalján vagyok, Beregszászon. 2022. február 24., azt hiszem, sosem fogjuk elfelejteni a mai napot. Hajnalig beszélgettünk, jókat nevettünk a helyi ismerősökkel, rokonokkal találkoztunk, aztán reggel lett. Jött az értesítés, reggel hatkor, hogy elkezdődött a háború.
Mohai, az egykori pályaőr fénykorában ezermesternek számított, akiért két kézzel kapkodtak az építkezők, hogy heti egyetlen szabadnapján nekik dolgozzon a legkényesebb szakmunkákban. Mikor aztán az ő szavaival élve letette a lantot, minden napja felszabadult. Így hát az elméjét is kedvére pallérozhatta, és idővel a mindennapi újságolvasással egybekötött nyelvőrség kezdte kitölteni az életét, mint hajdan a pályaőrséggel egybekötött padlócsiszolás vagy csempefugázás.
Nyakunkon a farsang, s én már megint bajban vagyok. Állok az egykor dolgozószobának épült ruhásszekrényben, rongyokat válogatok, de sehogy sem tudom eldönteni, minek öltözzek. Pókember, cowboy, kéményseprő, kaszás halál, esetleg hupikék törpike. Saját magam mégsem lehetek, farsang ide vagy oda, az ember maradjon a jó ízlés határán belül.