Esténként az ablak előtt ültem. Narancssárga, fehér és kék fények villództak a feketeségben, mintha valaki a tenyeréből szórta volna szét őket, imitt-amott a rendszeresség érzetét keltve.
Úgy gondoltam, ha sokat nézem az utcai lámpákat, sikerül hazavarázsolnom magamat, hiszen a sötét mindenhol ugyanolyan, a világítótestek pedig mind egyformák. De nem ment. Az utcák rajzai másmilyenek voltak, mint szülővárosomban, minden sokkal nagyobb, zajosabb és ijesztőbb volt. A holdat néztem. Odahaza akár egy fényes malomkerék, csorgott át az égen, itt pedig legatyásodott Szauron szeme kuksolt a szutykos felhők sátorlapjai mögött.
Nem volt könnyű itt élnem, mert az „emberek”, a „csajok” és a „csemeték” helyét átvették a „gádzsók”, a „gádzsikák”, és főleg a „gájnerek”. Na meg a „táttííík”. Az időtlen, degettel lekent deszkakerítések és az örök jelenben lebegő poros utcák helyett dróthálóval és négy milliméteres fémlemezzel komponált betonkerítések mellett vitt az utam.
A vas-oxidos, trágyaleves, harsány patakunkat egy másikra kellett cserélnem. A neve furcsa: Poklos. Ott vonaglott egy tág betonteknőben a nyomasztó tízemeletes tömbházak között, szakaszosan járdalapokkal lefödve, mintha Valaki el akarta volna tüntetni, csak időközben meggondolta magát. Vagy leváltották a posztjáról. Sajnáltam ezt a sínylődő patakot, amely melegebb időkben majdnem kiapadt, csak egy tétova ritmusban lüktető ér maradt belőle. Néha felkapott a medrébe hajított számtalan pillepalackok közül egyet, azzal játszott, de csak lopva, nehogy kiröhögjék. Szemétszaga volt.
Az utolsó mentsváram az otthonról hozott kaja: a „borkánban lesütött hús” kenegette a lelkemet, az alufóliába csomagolt bécsi szeletek hozzám bújtak, a nejlonzacskóban gömbölyödő fasírtok átöleltek, a házi kenyér megnevettetett. Ezt követték az utálatos böjtös időszakok, a fertőtlenítőszagú menzás kaják, inox edényekben, műanyag tálcán. De ezek is csak hétköznap. Hétvégére maradt a konzerv, a pástétom és az olajos szardínia. Néha vettem desszertet is, „napolitane cu gust de caramel” (1) . Úgy hittem, finom lesz, amíg el nem olvastam az összetevőket: „crema zahar ars” (2) . Na ebből főleg az „ars” (3) érződött.
*
Vasárnap este. Kint köd, bent neon. A kirakatok fényét mohón habzsoló, kopasz, szuroktörzsű fák…
Egymásba karolt a két nő. Egyszerre lépkedtek, ütemesen, egyre szaporábban, mintha hátuk mögött folyamatosan gyorsuló ritmusban törne pozdorjává a világ. A fiatalabb, barna hajú nő szemei vastagon ki voltak „rimmelezve”, tekintete fürge, gyanakvó. Kissé előrehajolva, sarkait a földhöz csapkodva lépkedett. Az idősebbik társa sopánkodását csak az alkalmi kíváncsiság törte meg:
– Na és azz a mássik fijjú, az a renddess?
– Jaj a mássik?! – kérdez vissza unottan. – Az olyan pápáláptye (4) volt. Na tuddod…
– Hát iggen.
– Iggen… – sóhajtottak csalódottan egyszerre.
1 karamellízű nápolyszelet, román (szerk.)
2 krém égett cukorból, román (szerk.)
3 égett, román (szerk.)
4 mafla, román (szerk.)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.