Kozma Attila: Szirupos emlékezés

2020. szeptember 08., 09:13
Bereczki Kata: Kamrapolc (akril, vászon, 50 × 70 cm, 2012)

Esténként az ablak előtt ültem. Narancssárga, fehér és kék fények villództak a feketeségben, mintha valaki a tenyeréből szórta volna szét őket, imitt-amott a rendszeresség érzetét keltve.

Úgy gondoltam, ha sokat nézem az utcai lámpákat, sikerül hazavarázsolnom magamat, hiszen a sötét mindenhol ugyanolyan, a világítótestek pedig mind egyformák. De nem ment. Az utcák rajzai másmilyenek voltak, mint szülővárosomban, minden sokkal nagyobb, zajosabb és ijesztőbb volt. A holdat néztem. Odahaza akár egy fényes malomkerék, csorgott át az égen, itt pedig legatyásodott Szauron szeme kuksolt a szutykos felhők sátorlapjai mögött.

Nem volt könnyű itt élnem, mert az „emberek”, a „csajok” és a „csemeték” helyét átvették a „gádzsók”, a „gádzsikák”, és főleg a „gájnerek”. Na meg a „táttííík”. Az időtlen, degettel lekent deszkakerítések és az örök jelenben lebegő poros utcák helyett dróthálóval és négy milliméteres fémlemezzel komponált betonkerítések mellett vitt az utam.

A vas-oxidos, trágyaleves, harsány patakunkat egy másikra kellett cserélnem. A neve furcsa: Poklos. Ott vonaglott egy tág betonteknőben a nyomasztó tízemeletes tömbházak között, szakaszosan járdalapokkal lefödve, mintha Valaki el akarta volna tüntetni, csak időközben meggondolta magát. Vagy leváltották a posztjáról. Sajnáltam ezt a sínylődő patakot, amely melegebb időkben majdnem kiapadt, csak egy tétova ritmusban lüktető ér maradt belőle. Néha felkapott a medrébe hajított számtalan pillepalackok közül egyet, azzal játszott, de csak lopva, nehogy kiröhögjék. Szemétszaga volt.

Az utolsó mentsváram az otthonról hozott kaja: a „borkánban lesütött hús” kenegette a lelkemet, az alufóliába csomagolt bécsi szeletek hozzám bújtak, a nejlonzacskóban gömbölyödő fasírtok átöleltek, a házi kenyér megnevettetett. Ezt követték az utálatos böjtös időszakok, a fertőtlenítőszagú menzás kaják, inox edényekben, műanyag tálcán. De ezek is csak hétköznap. Hétvégére maradt a konzerv, a pástétom és az olajos szardínia. Néha vettem desszertet is, „napolitane cu gust de caramel” (1) . Úgy hittem, finom lesz, amíg el nem olvastam az összetevőket: „crema zahar ars” (2) . Na ebből főleg az „ars” (3) érződött.

*

Vasárnap este. Kint köd, bent neon. A kirakatok fényét mohón habzsoló, kopasz, szuroktörzsű fák…

Egymásba karolt a két nő. Egyszerre lépkedtek, ütemesen, egyre szaporábban, mintha hátuk mögött folyamatosan gyorsuló ritmusban törne pozdorjává a világ. A fiatalabb, barna hajú nő szemei vastagon ki voltak „rimmelezve”, tekintete fürge, gyanakvó. Kissé előrehajolva, sarkait a földhöz csapkodva lépkedett. Az idősebbik társa sopánkodását csak az alkalmi kíváncsiság törte meg:

– Na és azz a mássik fijjú, az a renddess?

– Jaj a mássik?! – kérdez vissza unottan. – Az olyan pápáláptye (4) volt. Na tuddod…

– Hát iggen.

– Iggen… – sóhajtottak csalódottan egyszerre.

 

1 karamellízű nápolyszelet, román (szerk.)

2 krém égett cukorból, román (szerk.)

3 égett, román (szerk.)

4 mafla, román (szerk.)

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)