Kudelász Nóbel: A gyermek

2022. június 20., 08:55
Mara Kinga Villő: Arcán hópehely (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 2007) – Fotó: Farkas Dávid

A feleségem csodálatos nő. Szép, takaros, rendkívül jókedvű és nagylelkű, a teremtés olyasféle sikere, amilyen siker csak a teremtéstől telhet ki. Nemrég született az első gyermekünk: fiú. A feleségem nem esett gyermekágyi depresszióba, és csillogó szemmel jegyezte meg, mennyire örvend, hogy tőlem van a gyerek. Mármint nem úgy érti, hogy… de értem, ugye? A kettőnké és csak a miénk. Hogyne érteném. Hasonlóképp gondolom. Tökéletes uniszónó. Érted? Uni és son: egy, fiú. Hohogy éhén mihilyen humoros vagyok, mondja, szerényen lefelé pislogok.

Az első hetek ismerkedéssel teltek. Mi nem tudtunk róla semmit, ő nem tudott sem rólunk, sem magáról, de az igényeit valós időben jelezte. Hamar megtanultuk kitalálni, épp mit akar. Kezdetben tehát csak mi voltunk, hárman, Ő, ő és én.

Aztán a harmadik hónap környékén már egyre sűrűsödtek a látogatások. Messzi földről és a szomszédból érkeztek vendégek, rokonok, barátok, ismerősök, hogy megcsodálják a csöppség kicsinységét, gyönyörűségét és gyermeki ösztöneinek felnőtt szemmel nézve komikus megnyilvánulásait. Ó, hát tiszta apja ez a gyermek, mondták. Kiköpött anyja, így mások. Legtöbbjüknek jó indok volt, hogy megnézhessék, hol és hogyan élünk. Milyen jólesik mezítláb járkálni ezen a padlószőnyegen, hol kapható? A feleségem órákon át tanácskozott a konyhában mindenféle rokonokkal.

Engem nagy megelégedéssel töltött el ez a hasonlítgatósdi. Nem egy másolatról van szó, hanem arról, gondoltam, hogy ami hasznos tulajdonságom van, az megvan benne is, ami pedig bennem valamiért hibás, az benne majd jóra fordul. Úgy gondolkodtam, ez a derűlátás is valamiféle szülői ösztön, netán védekezési reflex. Valahányszor szembenézett velem és rám mosolygott, tudtam, hogy az élet kiegyenlítette a számláit felém. Cinkos mosolya volt, mintha azt mondta volna: apu, mi ketten… ki ellenünk, nem igaz?

Aztán egy nap gyanú ébredt bennem. Hogy honnan jött és mire irányult, nem tudtam. De gyanú volt. Annyit tudtam csak, hogy ebben benne van a gyermek és benne vagyok én is. A feleségem nem. A kóbor hátviszketés jutott eszembe, talán nem a legjobb példa, de így voltam ezzel a gyanúval is: nem tudtam, mi okozta, hol és miért, azt se, hogy mikor bukkan föl, és igazából azt sem, hogy miben áll. Gyanú volt.

És ez a gyanú a nap legváratlanabb perceiben, teljesen rendszertelenül tört rám. Volt, hogy kimaradt egy nap, másnap pedig kétszer-háromszor is elővett. Leginkább azonban esténként jelentkezett, a fürdetés idején. Mindig én fürdettem, amíg a feleségem kiment a fürdőszobából, hogy behozza a babaápoló kellékeket, mert a fürdés utáni masszázst és egyéb lazító hatású babusgatást viszont ő végezte. Se szeri, se száma nem volt a krémeknek, kenőcsöknek, olajaknak és hintőporoknak, amiket a kíváncsi rokonok, barátok és ismerősök hordtak oda látogatásukkor.

Egyik este, amikor a szokásosnál hevesebben és ijesztőbben tört rám ez a megfoghatatlan sejtelem, elhatároztam, hogy próbát teszek. Hogy kit teszek próbára, azt pontosan nem tudtam, ösztönösen cselekedtem. Épp betettem a gyermeket a kádba, a dús habok közé. Felnézett rám és mosolygott, ugyanolyan cinkos és önfeledt örömmel, mint mindig. Megvártam, amíg a feleségem nyugtázza, hogy minden rendben, és kimegy összeszedni a kellékeket. Ekkor csókot nyomtam gyermek homlokára, gyorsan kiemeltem a kádból, megtöröltem. Levetkőztem és ráadtam a ruháimat. Nem tudom, hogy képzeltem, hogy passzolnak majd rá, persze hogy nem passzoltak. De leleményesen maga köré csavarta az ingemet és a nadrágomat, és valóban úgy nézett ki, mintha én ülnék a kád mellett. A kicsinyített másom.

Beültem a kádba, megvizeztem a hajam, mintha meg lenne mosva már és vártam. A feleségem nemsokára meg is jelent. Egy pillanatra megállt. Összenéztünk, én pedig elmosolyodtam. „Kacagni fog”, gondoltam. „Meg fog szidni aztán, mert a gyermek megfázik.”

De nem ez történt. A feleségem vonásai ellágyultak és gügyögni kezdett. Megsimogatta a hajamat és két ujjával összecsippentette az arcomat. Ettől megint mosolyognom kellett. Óvatosan kiemelt a kádból és rátett a pelenkázóra. Bebugyolált egy vastag, puha, meleg törölközőbe, olyan formán, mint szalvétába a szendvicset. Kicsit feszengtem, éreztem, hogy lefele görbül a szájam, de a feleségem mondott valamiket, amitől megnyugodtam. A hangjától igazából, azt hiszem, mert a szavait nem értettem. Aztán szárazra dörgölt, megtörölte a hajamat is, míg én kézzel-lábbal kapálóztam a gyönyörűségtől.

Én – vagyis a gyermek, eközben ott állt mellettünk és csak mosolygott. Ahogy rápillantottam, azonnal megértettem a mosolyát, valamint azt is, hogy az én mosolyom oka sem rejtély előtte.

Következett a masszázs. A babaolajtól csillogtam, mintha belakkoztak volna. Ez is nagyon jó érzés volt. Anyu kezei ugyanúgy érintettek, mint amikor még apu voltam, de valahogy mégis egészen másképp. Feje körül narancssárga körök villogtak, azokat néztem elragadtatva és egyre csak mosolyognom kellett. Elvékonyodó hangon gügyögött, csókot nyomott a homlokomra. Olyan egy-kettőre rám került a pelenka és az éjszakai babahálózsák, hogy észre sem vettem. Valahol mélyen éreztem, hogy tiltakoznom kéne, várjunk, most becsaptalak, nem is a gyermeked vagyok, hanem a férjed – de nem volt erőm hozzá. Olyan álmosságot éreztem, amit rég nem. Tudtam, hogy olyan pihentető álom jön, amilyenben nagyon-nagyon rég nem volt részem. Nem tudtam ellenállni.

Arra ébredtem, hogy anyuval ketten fekszünk az ágyon. Fél négyet mutatott a falióra. Itt az idő, gondoltam. Olyan óvatosan, ahogy csak tudtam, elkúsztam az ágy széléig és lemásztam a földre. Gyorsan kiszabadítottam magam a hálózsákból és kiosontam a nagyszobába, hogy csempésszem vissza a gyermeket a magam helyére. Ott feküdt a nagy ágyban, háton, szétvetett karokkal. Aprókat és nagyon halkan szuszogott, egészen közel kellett hajolnom, hogy meghalljam.

De nem aludt. Amint közel hajoltam, kinyitotta a szemét és rám nézett. Úgy tűnt, a tekintete már nem olyan fénylő, mint azelőtt. Mosolygott, de a mosolyából is mintha hiányzott volna egy tizedmilliméter, amitől olyan lett volna, mint korábban. „Vajon csak nekem tűnik úgy?” – kérdeztem magamtól. Hát persze, hogy csak nekem. „Csak én látom így, a szerepcsere miatt?” Csakis azért, nyugtattam magam. És félhomály is van. De aztán egy másik, ezúttal alattomos, nagyon gonosz gyanú kezdett környékezni. És ez már nem rejtett, kiismerhetetlen gyanú volt, hanem nagyon is világosan érthető. A cserével meggondolatlanul beavatkoztam a fejlődésébe, lám, a szeme már nem úgy csillog, a pillantása ijesztően hű másolata lett az enyémnek. Nem, nem szabad ilyet tennem, nekem csakis az a dolgom, hogy feltételek nélkül szeressem. Egyebet nem tudok tenni érte.

Szerencsére azonnal visszaaludt. Gyorsan, vigyázva, hogy fel ne ébredjen újra, felöltöztettem a levetett babaruhákba és visszavittem az anyja mellé. Azonnal visszaaludt, én pedig elfészkeltem magam a nagy ágyban és fél nyolcig mélyen aludtam. Nem emlékszem, hogy álmodtam volna valamit.

Arra ébredtem, hogy a feleségem átmegy a szobán. Odaköszöntem neki, jó reggelt kívántam, mire megfordult és mosolyogva odajött hozzám. Megkönnyebbültem, nem vett észre semmit. Leült az ágy szélére, beletúrt a hajamba és megcsókolt. Megkérdezte, hogy aludtam, mondtam, jól, és megkérdeztem, ő hogy aludt. Hát a gyermek?

– Ó, csodálatosan, csodálatosan – mondta. – Beszélt álmában.

– Nem is tudom, kitől örökölte ezt az álmában gügyögést – mondtam mosolyogva.

– Örökölt tőled azért értelmes dolgokat is – mondta. – De most nem csak gügyögött, tisztán kimondta azt, hogy: anyu. El tudod te ezt képzelni? Úgy éjjel három körül volt. Megyek, bele is írom a naplójába, aztán csinálhatom a reggelit, ugye? Még jó félórát alszik…

– Éjjel három körül, azt mondod… – mondtam és visszadőltem az ágyra.

Csak én lehettem. Vagyis, amikor én voltam a gyermek. Nem, nem rontottam el semmit, pedig nagy volt a rizikó, hatalmas. A mosolya csorbult csak egy kicsit, de azt szerencsére csak én vettem észre. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Ne akarjak ő lenni, és akkor, remélhetőleg, belőle sem lesz az, aki én lettem.

Fölkeltem és bementem a gyerekszobába. Ott feküdt a kiságyban, háton, szétvetett karokkal. Aprókat és nagyon halkan szuszogott, egészen közel kellett hajolnom, hogy meghalljam.

Nagyon nehezen, de meg tudtam állni, hogy ne cseréljek vele ruhát és ne feküdjek be a helyébe. Többé nem lesz ilyen. Anyu talán nem venné észre, akkora benne a szeretet. De nem lehet. Ha teremtésről volna szó, azt mondanám, te vagy a legnagyobb sikere. Miattam ne kopjon a fénye. „Aludj csak, de ne azt álmodd, amit én szoktam”, gondoltam – de az is lehet, hogy suttogtam –, és becsuktam a szobaajtót.