Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta. A következő évben betegeskedett, nem jött el, és mi se mentünk hozzá. Május tizenhetedikén nyomtalanul elmúlt a betegsége a kertjében, egy késve virágzó öreg almafa alatt: meghalt. Az év utolsó napján apám elővette a megörökölt vastag acélkarikát, rajta a hét lakattal, és azt mondta, hogy a kombinációkat az öreg ugyan magával vitte a sírba, de a hagyomány az hagyomány. És mik a kombinációk? – kérdeztem. Nem tudom, felelte, sose kérdeztem. Szóval ez családi szokás, és ha kinyitni nem is tudjuk, azért átvisszük mindenestől az új évbe. Tudniillik a karika a lakatokkal nagyapámat, hát nem is hogy szimbolizálja, de… rá emlékeztet. Mondjuk így.
Eltelt pár évtized, váratlanul, mint egy nyári vihar, és csak a hordalékuk alapján tudok számot adni róluk: házasság, két gyerek, válás, új kapcsolat, onnan még egy gyerek, aztán mindenki kilépett, a kutyát kivéve. Megörököltem és eladtam a szülői háromszobás lakást. Csak a karikát vittem magammal az árán vásárolt vidéki házba, mint családi relikviát. Vagyis egy valamikori családra emlékeztető relikviát, fogalmazzunk inkább így. Gondoltam, majd békésen elsáncoljuk magunkat a kutyával a vidéki nyugalomban.
Az elsőt könnyű volt kinyitni. Csak meg kellett találnom, melyiknek kattan ki a kengyele nagyapám születési évszámára: 1907. A krómozott volt az. A vörösréz lakat hét évvel későbbi dátumra nyílt, a feketét egy újabb hét évvel azutáni, beleszámítva az 1914-es esztendőt is. De az 1926–27, 1936–37 már nem működtek a sárgaréznél – tehát nem hétévente váltakozó dátumok szerint állította be az öreg. Viszont biztos voltam benne, hogy nagy horderejű események szerint kalkulált, így aztán az 1939-cel kinyitottam a negyedik, sápadt lakatot. A vaslakattal azonban kínlódtam egy kicsit, egyenként kellett vennem az éveket. A megoldás végül 1989 lett. Maradt a szivárványos és a nemesacél. Oka kellett hogy legyen annak, hogy azokkal nem bíbelődött, gondoltam. Apám talán tudta, miért, lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem. Kitoltam a dátumokat 2010-ig, semmi. A nagyapám halála évét is beforgattam, ki tudja, van olyan, hogy az ember pontosan megsaccolja a működési engedélye lejártát. De nem nyitotta egyiket se. Fölmentem 2020-ig, eredménytelenül. Arra gondoltam, nemhogy ő maga sem tudta a kombinációkat – nem is akarta tudni. Mire valók ezek a lakatok? Hát az évszámok? Védenek, veszélyeztetnek, felszabadítanak vagy kizárnak? Nem volt jó ötlet nyitogatni őket, pont amikor lezárni készültem mindent, ami addig történt.
Fölakasztottam a karikát a ruhásszekrény fogasára, hogy majd elfelejtem, de a súly miatt folyton leesett nagy csörömpöléssel. Fölvittem a padlásra, azután éjszakákon át nem tudtam aludni. Ekkor levittem a pincébe. Aludni most már tudtam, viszont nappal állandóan az volt az érzésem, hogy égeti a talpam. Kivittem a kert végébe és fölakasztottam egy almafa tetejére. De állandóan rajtuk járt az eszem. A vidéki életet a nyugalom miatt választottam, ehhez képest napjaim egyre zaklatottabb állapotban teltek.
A faluba negyedévenként járt az ószeres, és amikor legközelebb jött, odaadtam neki a lakatokat. Annál az ötnél, amit ki tudtam nyitni, négy nullásra változtattam a kombinációt. A fennmaradó kettőt nem tudtam kinyitni, remélem, nem gond, mondtam. Szép lakatok, vallotta be az ószeres, miközben zsebre vágta az ötöt. És ritkák, hol szerezte? Megmaradtak, vontam meg a vállam. A karikát, rajta a még kapaszkodó két lakattal földobta a szekérre, azt mondta, azokért majd többet kap, sok az unatkozó ember, azok szeretik az ilyent. Mivel nem kértem értük pénzt, ragaszkodott hozzá, hogy fogadjak el helyettük egy régi, feketére patinázódott katonai jelzőkürtöt. Egy kis szidol, vagy ecet meg só, és újra a régi, valamire jó lesz – mondta. Azzal elköszönt, és tovadöcögött, szekerén csak úgy csörömpöltek a világ minden tájáról származó haszontalan holmik, köztük nagyapám két, feloldozásra váró lakatjával.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.