Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta. A következő évben betegeskedett, nem jött el, és mi se mentünk hozzá. Május tizenhetedikén nyomtalanul elmúlt a betegsége a kertjében, egy késve virágzó öreg almafa alatt: meghalt. Az év utolsó napján apám elővette a megörökölt vastag acélkarikát, rajta a hét lakattal, és azt mondta, hogy a kombinációkat az öreg ugyan magával vitte a sírba, de a hagyomány az hagyomány. És mik a kombinációk? – kérdeztem. Nem tudom, felelte, sose kérdeztem. Szóval ez családi szokás, és ha kinyitni nem is tudjuk, azért átvisszük mindenestől az új évbe. Tudniillik a karika a lakatokkal nagyapámat, hát nem is hogy szimbolizálja, de… rá emlékeztet. Mondjuk így.
Eltelt pár évtized, váratlanul, mint egy nyári vihar, és csak a hordalékuk alapján tudok számot adni róluk: házasság, két gyerek, válás, új kapcsolat, onnan még egy gyerek, aztán mindenki kilépett, a kutyát kivéve. Megörököltem és eladtam a szülői háromszobás lakást. Csak a karikát vittem magammal az árán vásárolt vidéki házba, mint családi relikviát. Vagyis egy valamikori családra emlékeztető relikviát, fogalmazzunk inkább így. Gondoltam, majd békésen elsáncoljuk magunkat a kutyával a vidéki nyugalomban.
Az elsőt könnyű volt kinyitni. Csak meg kellett találnom, melyiknek kattan ki a kengyele nagyapám születési évszámára: 1907. A krómozott volt az. A vörösréz lakat hét évvel későbbi dátumra nyílt, a feketét egy újabb hét évvel azutáni, beleszámítva az 1914-es esztendőt is. De az 1926–27, 1936–37 már nem működtek a sárgaréznél – tehát nem hétévente váltakozó dátumok szerint állította be az öreg. Viszont biztos voltam benne, hogy nagy horderejű események szerint kalkulált, így aztán az 1939-cel kinyitottam a negyedik, sápadt lakatot. A vaslakattal azonban kínlódtam egy kicsit, egyenként kellett vennem az éveket. A megoldás végül 1989 lett. Maradt a szivárványos és a nemesacél. Oka kellett hogy legyen annak, hogy azokkal nem bíbelődött, gondoltam. Apám talán tudta, miért, lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem. Kitoltam a dátumokat 2010-ig, semmi. A nagyapám halála évét is beforgattam, ki tudja, van olyan, hogy az ember pontosan megsaccolja a működési engedélye lejártát. De nem nyitotta egyiket se. Fölmentem 2020-ig, eredménytelenül. Arra gondoltam, nemhogy ő maga sem tudta a kombinációkat – nem is akarta tudni. Mire valók ezek a lakatok? Hát az évszámok? Védenek, veszélyeztetnek, felszabadítanak vagy kizárnak? Nem volt jó ötlet nyitogatni őket, pont amikor lezárni készültem mindent, ami addig történt.
Fölakasztottam a karikát a ruhásszekrény fogasára, hogy majd elfelejtem, de a súly miatt folyton leesett nagy csörömpöléssel. Fölvittem a padlásra, azután éjszakákon át nem tudtam aludni. Ekkor levittem a pincébe. Aludni most már tudtam, viszont nappal állandóan az volt az érzésem, hogy égeti a talpam. Kivittem a kert végébe és fölakasztottam egy almafa tetejére. De állandóan rajtuk járt az eszem. A vidéki életet a nyugalom miatt választottam, ehhez képest napjaim egyre zaklatottabb állapotban teltek.
A faluba negyedévenként járt az ószeres, és amikor legközelebb jött, odaadtam neki a lakatokat. Annál az ötnél, amit ki tudtam nyitni, négy nullásra változtattam a kombinációt. A fennmaradó kettőt nem tudtam kinyitni, remélem, nem gond, mondtam. Szép lakatok, vallotta be az ószeres, miközben zsebre vágta az ötöt. És ritkák, hol szerezte? Megmaradtak, vontam meg a vállam. A karikát, rajta a még kapaszkodó két lakattal földobta a szekérre, azt mondta, azokért majd többet kap, sok az unatkozó ember, azok szeretik az ilyent. Mivel nem kértem értük pénzt, ragaszkodott hozzá, hogy fogadjak el helyettük egy régi, feketére patinázódott katonai jelzőkürtöt. Egy kis szidol, vagy ecet meg só, és újra a régi, valamire jó lesz – mondta. Azzal elköszönt, és tovadöcögött, szekerén csak úgy csörömpöltek a világ minden tájáról származó haszontalan holmik, köztük nagyapám két, feloldozásra váró lakatjával.
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.
Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.