Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Szóval, ha már a Földön nem fért el több szemét, új megoldással kellett előállni. Így hozták létre a világ első űrszemétlerakóját. Ez elég sci-fisen hangzik, de valójában lehangolóan hétköznapi látvány, mint egy szeméttelep, csak az űrben. Két űrrakétával fel lehet juttatni ezer tonna hulladékot. Mindennap több szállítmány is elindult a világ különböző pontjairól.
A projekt sikeres volt, néhány hét alatt százszor annyi szemétlerakó-körút indult, mint ahány űrturistajárat. Aztán pár évvel később a lerakóhely túltelítődött. De ekkorra már az Északi-sark felolvadt jégpáncélja helyén is csak üres palackok és zacskók lebegtek, úgyhogy nem állhattak le a szállítással. A lerakóhely körül lassan sodródott a sok szemét az alacsony gravitációban. A Földről nézve olyan volt, mint egy égitest, egy nagy, fekete folt. El is nevezték Szemétholdnak.
Egy aszteroida lépett a légtérbe. A tudósok megállapították, hogy a Földet el fogja kerülni. Azzal nem számoltak, hogy egyenesen a Szemétholdba fog csapódni.
PET-palackok, alumíniumdobozok, olajosflakonok, benzineskannák és gusztustalan barna szutyok hullott a Földre. Minden ragacsos és rothadásszagú lett a szemétesőtől. Madarak, rágcsálók, kis testű háziállatok vergődtek a büdös masszában. Az emberek hónapokon át próbálták feltakarítani a mocskot, de közben egyre csak új szemét keletkezett, amit a régi helyére dobtak.
Ekkor tudtunk először kapcsolatot teremteni az idegenekkel. Beléptek a naprendszerünkbe. Nem akartak kommunikálni velünk. Naponta százezer tonnányi űrszemetet szórtak ránk. A hulladékból sugárzó idegen anyagok miatt kétfejű gyerekek születtek, csápokkal, amelyek születés közben kiszakították az anyjuk méhét. A levegő fekete lett a kozmikus füsttől. Aki belélegzi, annak azonnal elborul az elméje, ordítani kezd, és foggal tépi ki a saját körmét.
Így vonult be a Föld a világegyetem útikalauzába. A galaxis legjobb szeméttelepe. Térjen be hozzánk, és hagyja itt a szemetét!
Tweet
Harminc évvel ezelőtt az emberek eltűntek a Földről. Az ítéletnapon olyan káosz uralkodott, amit jó, hogy egy embernek sem kellett látnia. A járművek, amelyeket vezettünk, mind egymásba hajtottak. Repülők és műholdak zuhantak le az égről. A reaktorok, olajfinomítók, silók sorra gyulladtak ki és robbantak fel, fél év alatt elhozták a nukleáris telet. A hirtelen hideg levegő megfagyasztotta a metróalagutakat elárasztó szennyvizet. Az utcák végigrepedtek, az épületek lassan összedőltek.
Később több milliárd tehén, disznó és csirke szabadult ki a vágóhidakról. Így a kutyáknak és macskáknak volt mit enniük, de a többségük nem tudott életben maradni emberek nélkül. Az állatkertekből kiszabadult vízilovak a Duna-parton, az omladozó Lánchíd lábainál élvezték a szabadságukat. Csak a mindent ellepő szúnyogfelhőkön és patkányhordákon kellett bosszankodniuk.
Alex, a hullámos papagáj közel harminc évet élt le békésen a volt gazdája házában. Aztán a termeszek szétrágták a ház oldalát. Alex kirepült a beszakadt falon, és megpihent egy közeli faágon, ami az úttestből hajtott ki. Az égre nézett, mintha a rádiósugarakat kémlelné, amelyeket az okostelefonjaink és okostévéink sugároztak ki még évtizedekkel ezelőtt. Ezek a sugarak örökké hirdetik majd letűnt civilizációnkat a világegyetemben.
A papagáj énekelt valamit, amit még a házban hallott, régen. Szokatlan ének volt:
– Egy üzenete érkezett. – Egyre ezt a mondatot ismételgette magas, vékony hangján.
Csak nem vette észre a fa ágára tekeredett keresztes viperát. A kígyó felfigyelt a faág új vendégére, és átharapta Alex torkát.
– Egy üzenete érkezett.
Így mondta ki egy haldokló papagáj az utolsó emberi mondatot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.