„Bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:
egy-két marék ez-az a máséból...”
(Kányádi Sándor: XC. zsoltár)
Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. Kertedben ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Mert neked nem kellett. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.
Ha elindulnak hozzád gyümölcsöt szerezni, és észreveszik, hogy hazajöttél, a feléd kanyargó útról letérnek egyenesen a telked alatt csordogáló patakhoz, és vagy követ, vagy homokot, vagy vizet raknak, hogy ne lett légyen járjanak potyára (mert székely ember ok és eredmény nélkül nem megy sehová). Legutóbb az az atyafi, aki szekérrel indult a kertem irányába, s észrevette, hogy váratlanul hazajöttem, mit tehetett, szintén lement a patakra, s a szekéren lévő hordókba vizet mert zuhogó esőben, majd a zötykölődős úton kifelé mind kilocsolta. Ősszel, esős időkben kotyós hordókba* vizet meríteni patakból fura dolog… Szóval néha nehéz az álcázás, viszont kötelező.
Egy idő után arra is rájöttem, hogy csak viharos, erős szélben indulnak el sétálni a helyi atyafiak. Pedig nálunk a séta úri dolog, fölöslegesen nem járkálunk. Akkor mi oka lehet ennek a furcsa szokásnak? Hát a dióbegyűjtés. Mert mindenkinek nincs ám diófája! És diós kalács nélkül sincs karácsony! Különben is, télen a pálinkázás előtt jólesik egy kis diótörés, pucolás a jó meleg, duruzsoló kályha mellett.
Minap nagy vihar volt, és csúnya zajokat hallottam a diófánk irányából. Kimegyek, s hát látom, hogy szomszédunk, a kilencvenéves apóka szedi a diót a földről. Kérdezem, mit csinál ilyen rossz időben, mondja, hogy egyet sétálgat, ne, jövöget egy vederrel innen a boltból, s mikor a lába elé esnek a diók, fölszedi, hogy ne tapossa el. Irtó sok dió eshetett a lába elé, mert a fél veder tele volt. Elköszönünk, s ezzel szépen befordul a portájára.
Nem telt el öt perc, és látom, az apóka újból sétálgat, immár sűrű eső közepette meneget egy vödörrel a bolt irányába. Tíz perc múlva újra kinézek, s hát már vissza is ért, egészen a diófánkig, és szedegeti a lába elé hulló diókat. Töltök egy vederbe diót, s kimegyek az esőbe, ha már ennyire kell neki a dió, akkor adok neki, az ő korában ne mind hajladozzon. Mondom neki, fogadja csak el. De ő nem és nem, merthogy nem kell neki dió, csak erre járt, és felszedte, hogy ne tapossa el. (Erősen sok dió hullott a lába elé, mert a fél veder újra tele volt.) S egyébként is, ne tanítsam őt diót szedni, mert neki már legalább kilencvenéves tapasztalata, harca van ezen a téren.
Elmondom nevetve az esetet a másik szomszédnak, ő csak legyint, hogy ezen már nem lehet változtatni. Meséli, hogy a diófánk előttünk lévő gazdája, a százéves néne éjszakánként, szeles időben többször is kiment az utcára, hogy megvédje és felkapkodja a dióját a szomszéd bácsi elől. Macska-egér harcot játszottak, ejszen ez tartotta a néniben a lelket, mondja a szomszédom, s ez tartja az öregben is.
Azóta én is gyakrabban kimegyek, felszedem a diót. Van úgy, hogy nem találok egyet sem – ilyenkor átnézek a kerítésen, és látom, hogy a kilencvenéves szomszédom elégedetten somolyog. Mindketten tudjuk, ha elég jól csináljuk ezt a macska-egér harcot, ő a száz évet is megéri.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.