Lakatos-Fleisz Katalin: Könnyű szellő, tágasság

2022. június 11., 09:30
Bereczki Kata: Asszonyok (akril, vászon, 60 × 90 cm, 2017)

Délután két óra, a nap vakon tűz, felperzsel mindent. Azoknak a nyár végi napoknak az egyike, amikor anyámnak hirtelen mehetnékje támad, és az ilyen utakra engem is magával cipel. „Nem megyünk el Mili nénihez?” – a kérdésre felrezzenek, mintha már vártam volna. Anyám a belső, pincehideg szobában a ruhákat rakosgatja. Nem kérdés, ellentmondást nem tűrő felszólítás ez. Hiábavaló lenne a tiltakozás. „Nézzük mán meg, mit csinálnak, egész nyáron ki se bújtunk ebből az odúból” – mintha magát akarná meggyőzni. Lemondóan gondolok az ilyenkor szokásos kínos ruhapróbákra, vigaszul máris a visszaérkezésről képzelődöm. „Ez a kis tréningruha jó még neked, nem nőtted ki? – és már pászítja is felsőt a vállamhoz, állít az ovális nagytükör elé türelmetlenül. Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.

Mili néni a szomszédos faluban lakik. A magasított parton: a töltésen haladva hamarabb odaérünk, cserébe viszont a fűvel benőtt, kövecses szakaszon kell végigmenni jó néhány kilométert. Arrébb, lent a fűzfákkal sűrűn benőtt Kraszna-part, a másik oldalon, amerre a szem ellát, mező. A forró levegő messze utat sejtet, apró hangyák: autók araszolnak. Nekem ott van a kisbicikli, a lepattogzott festékű, de még masszív, erős Pegas, az jó lesz. Anyámnak viszont nincs biciklije, kicsit töpreng ezen, de nem baj, majd elkérjük az öreglányét – jut eszébe hirtelen. Nénye úgyis el van látva mindennel, ahogy anyám szokta mondogatni: meg van vetve az ágya. Se kutyája, se macskája. „Egy útra csak ideadja, nem hal bele” – teszi hozzá ingerülten. Ingerült, mert tudja, nem a legjobb útviszonyokra kéri. Nénye mindig is nagyon vigyázott rá, még egy karcolás sincs rajta. Anyám így mondja: nincs leribolva.

       A két falut nem csak egy partszakasz, egy világ választja el. Falu ez is, az is, mondhatja, aki ezeket a falvakat nem ismeri. A falu vége mindenhol mintha a világ vége lenne, vajon kinek jutna eszébe felkerekedni, megnézni, mi van a mezőkön túl? Csak én tudom, amit tudok. A későn virradó adventi hajnalok rorátéit, a tél betlehemes‒újévköszöntős‒házszentelős sürgölődéseit. A nyári elsőáldozások, bérmálások, úrnapi körmenetek virágos-rózsaszirmos forgatagát. Az ünnepek rendezett forgatókönyvét, mint valamilyen készülődést egy remélt örök élet nagyjátékára.

„Te még mindig egy ingben vagy? Siess egy kicsit, mindjárt ránk jön az este” – anyám  hangjára még kelletlenebbül húzgálom a fiókokat, hátha a sok lyukas zokni között  találok egyet, ami mégsem olyan rongyos. Világos nyári nadrágban, könnyű csíkos felsőben, csatos szandálban ő már útra készen. Utolsó mozdulatként a haját igazítja. Egy-két tincs makacsul mindig kibújik a fésű alól. Arca üde, szappanszagú. Végre elindulunk. Az apró kövekből kirakott főúton döcög a kerék. Hiába a falubeliek pedáns rendszeretete, ezt a délutánt is kikezdte a forróság. A szigorú sorba ültetett szilvafák levelei fuldokolnak a rájuk rakódott portól, az a néhány idős asszony a litániáról is hazaszállingózott már. A templom ajtaja nyitva, környéke az árnyéktalan napfénytől még üresebb. Csak a beton házfalak fordítják fehér arcukat a napnak. A lesötétített szobákban talán hosszú filmet néznek, a hűtőből előkerülnek a mostanra eltett sörök, dinnyék, házi fagyik. Nyári délután. Habár messze még az este, a fény már elhasznált, homályos, illúziótlan. Ez a vasárnap sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.  

A főútnak vége, egyre rázósabb az út. Kikanyarodunk a „Nagygödrök”, azaz a náddal benőtt halastó felé, állott mocsárszag csap meg, de jólesik, mert hűvös. A házak is szerényebbek erre, bárhogyan is irtják, a bozótos mindig utat tör magának. Az utolsó ház már a gátőrház, magas betonkerítéssel, udvarán gémeskút. Szorongató tágasság lengi be. A végtelen földekkel szomszédos. Felérünk a partszakasz egyik részére, ahol az út kettéválik. Lefelé széles út vezet a falu földjei felé, amerre a szem ellát, tengeri- és napraforgótáblák. De mi nem arra megyünk. A Kraszna-partra térünk rá, az ottfelejtett piros-fehér sorompót megkerülve kissé lecsúszunk a partról, anyám könnyű nadrágjába bogáncs ragad. Végre a parton állunk, végtelen egyenesei messze, egy pontban összefutnak. „Lehet, hogy mégis a rendes úton kellett volna mennünk – kezd nyugtalankodni anyám –, nehogy ennek a biciklinek is valami baja legyen. Akkor aztán kapunk a vénlánytól, ne félj, többet nem adja ide.”

Megcsap a szabad mező szénaillata, mellettük, kicsit lejjebb fut a Kraszna, ami minden tavasszal megárad, és nyaranta belefullad néhány fürdőző. Valami meghatározhatatlan honvágy fog el. A szíjas fűcsomók dacára csak azért is taposom a pedált. Combizmom megfeszül, elönt a forróság. Vízcseppek futnak le az arcomon, csípi a szemem, számban sós ízt érzek. Néha meglendül egy kis szellő, megkönnyebbülök. Vasárnaponként, a tízórás nagymise idején érzek hasonló könnyű szellőt, tágasságot. Megszabadulva a tekintély figyelő szemétől. Nénye – aki a ház első, szebbik felét lakja – Magyarból hozott műselyem ruhájában most lépett ki a kapun. Elégtételként most én leszek az, aki megfigyel.

A kulcs a lábtörlő alatt, ahogy elkongatják a tíz órát, ahogy nénye mondja: összét húznak, fordul a zárban. Az ismerős ilyenkor újként hat. A megfigyelés kéje ez. A télikonyhában két hatalmas kép aranyozott rámában: Jézus és Mária felnyitott mellkasukra, töviskoszorús szívükre mutatnak. Jézus ujjait benyomja a mellkasa alá, mintha ő maga tépné fel. A fiókban az egyik házszentelésre kapott szentképecskén sziklaszirten álló mezítlábas Jézus, körötte lángtengerben fuldokló, karjukat kitáró emberek kiáltanak segítségért. Sokat gondolkoztam, mi lehet ez, a pokol vagy a tisztítótűz. Nénye azon a véleményen volt, hogy ez a tisztítótűz, mivel a pokolban már nem lehet ott Jézus. Elsőáldozáskor készített régi, megbarnult fényképek, hosszú fátyolos, szende arcú kislányok, vakítóan fehér harisnyában, de pántos fekete félcipőben. Csibészes mosolyú kisfiúk előlegezik a későbbi férfit, térdnadrágban, térdzoknisan. Az imára kulcsolt kezek szalagos fehér gyertyát tartanak, fehér gyöngyös rózsafüzér – mint valami finom bilincs – a végén kicsi kereszttel. Papok szigorú, vastag szemüvegkerettel, bojtos sapkában, sűrűn gombolt földig érő reverendában. Pedig nyár van, meleg lehetett akkor is. Egy esküvői képen a pár enyhén egymásra hajtja a fejét. A menyasszony arcát tüllfátyol lágyítja, de csokrot szorongató keze már munkától eldurvult, körmei tömpék.

Felbátorodom, vérszemet kapok. A spájzban, a régi házból maradt kaszliban kutatok cél nélkül, pusztán a keresés kedvéért. Iskolai vonalas füzetekben kézzel másolt zsírpecsétes imák Szent Margithoz, Szent Balázshoz, füzet a tizennégy segítő szentről, amiből Szent Katalin kerékbetörése maradt meg az emlékezetemben. Mert azt sehogy sem tudtam elképzelni. Nénye magyarázta el, hogy az összekötözött elítélt csontjait egy nagy kerékkel összetörték, volt, hogy a kerékre késpengéket is szereltek. A katolikus évkönyv kötetei épületes olvasmányokkal a fiatalság részére. Az egyiknek a hőse egy durva lelkű, folyton káromkodó parasztgazda, akit egy cifra káromkodás közben villám sújt agyon a mezőn.

A szél felkerekedik, a fűzfák levelei fehér fonákjukat mutatják. Anyám dohog, mert, „ha nem vakaróztál volna ennyit, már rég ott lennénk”. „Reggel kell most elindulni, nem a legnagyobb melegben, később már azt se tudod, milyen idő jön fel.” „Mit csinálsz, ha itt kap egy ítéletidő?” Anyám leül a part szélére, a ledobott biciklinek a kereke még forog. Egy ideig a keréksurrogást hallgatjuk, fejünk fölött, mint egy hatalmas üstkohóból, zúdul a forróság. Itt a szél már nem fúj annyira, mint a biciklin. Bele-belekap a hajamba, a bokámon bogáncs ejtette karcolásnak is jólesik.

Próbálom elnyújtani ezt az utazást. Elképzelem, ahogy majd belépünk a tornácra a szokásos „Na, kell a vendég?!” felkiáltással. Erre a „Tik nem bírtok ilyen időben otthon maradni?” – kérdést kapjuk válaszul. Mili néni, ha télen jövünk, ezért mondja, ha nyáron, akkor meg azért. „Eljöttünk mán, ne üljünk mindig abban a Szodomában” – anyám ingerült hangja már le is üti a beszélgetés alaphangulatát. Mili néni dohog egy sort, hogy Szodomában, hm. „Én meg tudtam lenni az anyósommal tizenöt éven keresztül, annyit se mondott, hogy állj arrébb!?” A kórót a térdkalácsán töri egy mozdulattal, mert fogott egy rucát, azt akarja megfőzni. „Te, kiált fel anyám, hát olyan helyzetbe voltál te, mint én? A te anyósod református volt, úgy, mint te, nem katolikus! De még hogy katolikus, az hagyján, de annál rosszabb, sváb! Akik megfojtanának egy kanál vízben. Megennének elevenen. És még csak ha anyós lenne, nem vón baj, de az uram testvére! Akinek semmi köze se lenne ahhoz, hogy mink hogy élünk!”   

 Mili néni pár darab zöldséget is tesz a levesbe, kötényében hozza még azon földesen, majd egy műanyag tálban kevés vízben meglögyböli. A letört pengéjű kiskéssel a murok felületét sikálja. Panaszkodik, hogy ebben az aszályban a drága szép murkai mind ott fonnyadnak meg a földben. Anyám rászól: „pucold meg azt a zöldséget rendesen, nem látod, hogy murvás, piszkos! Így teszed a levesbe?” „A lyukad piszkos!” – vág vissza Mili néni harciasan.

Fő a leves, gőze a csípős kórófüsttel keveredik. A sámlin ülünk a tornácon, lábunk körül a csirkék a tornác vályogfalán napozó legyeket vadásszák. Mili néni egy rózsás, de már megsárgult, csorba levesestálra szedi ki a húst a rongyosra főtt zöldséggel. Ő maga a farhátat szopogatja. Ölünkben egy-egy mély pléhtányér, anyám meri a levest mindkettőnknek. Szerinte még főnie kellett volna húsnak, rágós, ízetlen. „Majd megfő odabent” – vágja rá Mili néni egykedvűen.

A Kraszna-híd pillangószárnyai egyre közelebb jönnek, a parti megsárgult fűcsomók helyét, mint valami jutalom a kitartásért, egy keréknyomnyi földút veszi át. Több a levegő, a pedálok is mintha maguktól forognának. A hidat elhagyva végre aszfaltos lesz az út, ebben a pihenésben érzem, micsoda út áll mögöttünk. Messzire nyúló földek: napraforgók nehéz babafejükkel – valamiféle parancsszóra – egy irányba néznek. A vasúti sín vaslemeze nagyot döccen a kerék alatt, ahogy elhagyjuk az akácbozóttal, vadszederrel benőtt állomás málló falait. A falusi aszfaltútra kanyarodunk. A temetőről elnevezett utcára. Az árokparton ebben a forróságban csak a cigányok ülnek, valahol mulatós zene szól. Mili néniék kitárt kapuját megpillantva baljós érzés vesz rajtam erőt. Anyám már a bicikliről kiáltja csalódottan: „Lehetett azt gondolni, hogy ezek még vasárnap is a mezőn tanyáznak! Mer’ csak dógoznak, azér’, hogy dógozzanak annak a senkiházi menyüknek, aki elmondja őket mindennek…” A gyepes udvaron kifőve ledobom a biciklit, anyám a kerekes kútból vizet húz, csattan a vödör a kút alján, ahogy a láncon tekeri felfelé, hatalmas loccsanással zuhan a víz.

Megállunk a tornácon, anyám mormog valamit, inkább csak magának. Legalább a két kis fejőszéket kint hagyták. A kamra nyitva, a rozsdás retesz csak ráhajtva, de a lakat hiányzik. A tornác mellett egy földbe szúrt kés, csalánvágó a kisrucáknak. „Vágjál magadnak egy kis füstölt sonkát, éhes lehetsz már” – anyám békülékeny hangra vált. A kis sütőben kenyeret is találunk, koszos konyhakendőben ugyan, de legalább megmentve a legyektől. A tompa kés nehezen vágja a kemény, szíjas sonkát, majd mégis előtűnik az érett, bordó hús márványos rajzolata, mint valami megváltás. A nap lejjebb száll, megnőnek az árnyékok. Messziről kutyák ugatnak, a csirkék napi kószálásuk után összebújnak. A kisszéken ülünk, a földes tornácon, rágjuk-tépjük a nyers, sózott húst. Megérkeztünk.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb