Lampl Zsuzsanna: Képek a fejben

2022. március 23., 07:46
Simek Viktor: Napraforgók

Az iskolában szokott ez így működni. Itt a cím, mondja a tanár, írjál róla fogalmazást. Én most azt a feladatot kaptam, hogy a művészetről írjak. De jó, ez könnyű téma! Hm. Ez nehéz téma.

Amikor a hároméves kicsi unokámat zenehallgatásra akartam rávenni, szófogadóan leült mellém. Figyelt, gondolkodott, aztán megkérdezte: de mi ennek a lényege? Hát, ez itt a kérdés. Persze, számtalan válasz létezik rá, vannak, akik abból élnek, hogy ezzel foglalkoznak, művészettörténészek, kritikusok, és egyéb okos emberek, akiknek véleménye van, hogy egyezik, van, hogy nem. Mindenesetre csakis a magam nevében tudok válaszolni. Nekem attól válik művészetté egy alkotás, ha megragad, megráz, meghökkent, meglep, eltalálja a szívemet, elgondolkodtat, továbbgondolkodtat, megríkat vagy épp megnevettet. Amit viszont elutasítok, az a modorosság. Amikor például egy teljesen egyszerű kis dallamot – amiben nincsen semmi extra hajlítás, sem meredek hangmagasságváltás vagy más nehéz elem – úgy énekel valaki, hogy közben rángatódzik, erőlködik, grimaszol, szinte szenved. Az én privát művészetszűrőmön fennakad az ilyesmi, akkor is, ha művészeti díjat kap. Mert a művészet bonyolultságában is egyszerű és természetes. Persze ízlések és pofonok. Meg aztán az mindig is volt, hogy művészeti díjjal művészeten teljesen kívülálló dolgokat is jutalmaztak.

A művészet alapja az alkotás, képekből és gondolatokból születik. Ma ötéves kicsi unokám hajdíszt készít nekem. Napraforgót, mert tudja, hogy az a kedvenc virágom, és azt is, hogy ebben van némi része egy bizonyos „Fangó”-nak, aki festő volt és napraforgót is festett. Leül a kisgyerek, pontosabban félig ül, félig áll, izgatottan, sietve vagdos egy papírlapot, aztán színez, újra nyír, majd egy hajcsatot kerít elő a feneketlen kincsesdobozából, beletűzi az elkészült tenyérnyi nagyságú papírvirágba, és üdvözült arccal átnyújtja nekem. Már kész is van? Siettem, mondja. Azért siettem annyira, mert ott volt a fejemben a virág, és nem akartam, hogy elmenjen. De még sok más is van a fejemben. És térül-fordul, öt perc múlva két kerek papírkosárkát hoz, amiket azért alkotott, hogy majd abból ehesse a mustárt és a ketcsupot a virslijéhez. Utána elmagyarázza, hogy az autót, amit papundekliből és sok minden másból épít – lám, a gyerekek természetes módon újrahasznosítják a dolgokat –, forró víz fogja hajtani. Látja a fejében a csövek elrendezését.

Innen ered minden. Amikor a fejben elkezdenek tobzódni a képek, és ki akarnak jönni. A forma, ahogyan kijön, persze, csak ha kap rá esélyt, koronként változik. Az esély kulcsfontosságú tényező. Egyik könyvében Leo Buscaglia mesél arról, hogy a tanító annak a gyereknek a rajzát jutalmazza, aki a tanítóéhoz hasonló fát rajzol, azét viszont nem, aki a csak a saját képzeletében élő fát vetíti a papírra. Én nem ismerek ilyen tanítót, de attól még lehet, s biztos, hogy van ilyen szülő is. Miért írod, hogy kék a fa és piros a fű, mikor az zöld? Elment a józan eszed, te gyerek?

Hagyjad őt alkotni, te szülő! Nem tudhatod, miből lesz a cserebogár. Kiből lesz a művész.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)