Az iskolában szokott ez így működni. Itt a cím, mondja a tanár, írjál róla fogalmazást. Én most azt a feladatot kaptam, hogy a művészetről írjak. De jó, ez könnyű téma! Hm. Ez nehéz téma.
Amikor a hároméves kicsi unokámat zenehallgatásra akartam rávenni, szófogadóan leült mellém. Figyelt, gondolkodott, aztán megkérdezte: de mi ennek a lényege? Hát, ez itt a kérdés. Persze, számtalan válasz létezik rá, vannak, akik abból élnek, hogy ezzel foglalkoznak, művészettörténészek, kritikusok, és egyéb okos emberek, akiknek véleménye van, hogy egyezik, van, hogy nem. Mindenesetre csakis a magam nevében tudok válaszolni. Nekem attól válik művészetté egy alkotás, ha megragad, megráz, meghökkent, meglep, eltalálja a szívemet, elgondolkodtat, továbbgondolkodtat, megríkat vagy épp megnevettet. Amit viszont elutasítok, az a modorosság. Amikor például egy teljesen egyszerű kis dallamot – amiben nincsen semmi extra hajlítás, sem meredek hangmagasságváltás vagy más nehéz elem – úgy énekel valaki, hogy közben rángatódzik, erőlködik, grimaszol, szinte szenved. Az én privát művészetszűrőmön fennakad az ilyesmi, akkor is, ha művészeti díjat kap. Mert a művészet bonyolultságában is egyszerű és természetes. Persze ízlések és pofonok. Meg aztán az mindig is volt, hogy művészeti díjjal művészeten teljesen kívülálló dolgokat is jutalmaztak.
A művészet alapja az alkotás, képekből és gondolatokból születik. Ma ötéves kicsi unokám hajdíszt készít nekem. Napraforgót, mert tudja, hogy az a kedvenc virágom, és azt is, hogy ebben van némi része egy bizonyos „Fangó”-nak, aki festő volt és napraforgót is festett. Leül a kisgyerek, pontosabban félig ül, félig áll, izgatottan, sietve vagdos egy papírlapot, aztán színez, újra nyír, majd egy hajcsatot kerít elő a feneketlen kincsesdobozából, beletűzi az elkészült tenyérnyi nagyságú papírvirágba, és üdvözült arccal átnyújtja nekem. Már kész is van? Siettem, mondja. Azért siettem annyira, mert ott volt a fejemben a virág, és nem akartam, hogy elmenjen. De még sok más is van a fejemben. És térül-fordul, öt perc múlva két kerek papírkosárkát hoz, amiket azért alkotott, hogy majd abból ehesse a mustárt és a ketcsupot a virslijéhez. Utána elmagyarázza, hogy az autót, amit papundekliből és sok minden másból épít – lám, a gyerekek természetes módon újrahasznosítják a dolgokat –, forró víz fogja hajtani. Látja a fejében a csövek elrendezését.
Innen ered minden. Amikor a fejben elkezdenek tobzódni a képek, és ki akarnak jönni. A forma, ahogyan kijön, persze, csak ha kap rá esélyt, koronként változik. Az esély kulcsfontosságú tényező. Egyik könyvében Leo Buscaglia mesél arról, hogy a tanító annak a gyereknek a rajzát jutalmazza, aki a tanítóéhoz hasonló fát rajzol, azét viszont nem, aki a csak a saját képzeletében élő fát vetíti a papírra. Én nem ismerek ilyen tanítót, de attól még lehet, s biztos, hogy van ilyen szülő is. Miért írod, hogy kék a fa és piros a fű, mikor az zöld? Elment a józan eszed, te gyerek?
Hagyjad őt alkotni, te szülő! Nem tudhatod, miből lesz a cserebogár. Kiből lesz a művész.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.