Az iskolában szokott ez így működni. Itt a cím, mondja a tanár, írjál róla fogalmazást. Én most azt a feladatot kaptam, hogy a művészetről írjak. De jó, ez könnyű téma! Hm. Ez nehéz téma.
Amikor a hároméves kicsi unokámat zenehallgatásra akartam rávenni, szófogadóan leült mellém. Figyelt, gondolkodott, aztán megkérdezte: de mi ennek a lényege? Hát, ez itt a kérdés. Persze, számtalan válasz létezik rá, vannak, akik abból élnek, hogy ezzel foglalkoznak, művészettörténészek, kritikusok, és egyéb okos emberek, akiknek véleménye van, hogy egyezik, van, hogy nem. Mindenesetre csakis a magam nevében tudok válaszolni. Nekem attól válik művészetté egy alkotás, ha megragad, megráz, meghökkent, meglep, eltalálja a szívemet, elgondolkodtat, továbbgondolkodtat, megríkat vagy épp megnevettet. Amit viszont elutasítok, az a modorosság. Amikor például egy teljesen egyszerű kis dallamot – amiben nincsen semmi extra hajlítás, sem meredek hangmagasságváltás vagy más nehéz elem – úgy énekel valaki, hogy közben rángatódzik, erőlködik, grimaszol, szinte szenved. Az én privát művészetszűrőmön fennakad az ilyesmi, akkor is, ha művészeti díjat kap. Mert a művészet bonyolultságában is egyszerű és természetes. Persze ízlések és pofonok. Meg aztán az mindig is volt, hogy művészeti díjjal művészeten teljesen kívülálló dolgokat is jutalmaztak.
A művészet alapja az alkotás, képekből és gondolatokból születik. Ma ötéves kicsi unokám hajdíszt készít nekem. Napraforgót, mert tudja, hogy az a kedvenc virágom, és azt is, hogy ebben van némi része egy bizonyos „Fangó”-nak, aki festő volt és napraforgót is festett. Leül a kisgyerek, pontosabban félig ül, félig áll, izgatottan, sietve vagdos egy papírlapot, aztán színez, újra nyír, majd egy hajcsatot kerít elő a feneketlen kincsesdobozából, beletűzi az elkészült tenyérnyi nagyságú papírvirágba, és üdvözült arccal átnyújtja nekem. Már kész is van? Siettem, mondja. Azért siettem annyira, mert ott volt a fejemben a virág, és nem akartam, hogy elmenjen. De még sok más is van a fejemben. És térül-fordul, öt perc múlva két kerek papírkosárkát hoz, amiket azért alkotott, hogy majd abból ehesse a mustárt és a ketcsupot a virslijéhez. Utána elmagyarázza, hogy az autót, amit papundekliből és sok minden másból épít – lám, a gyerekek természetes módon újrahasznosítják a dolgokat –, forró víz fogja hajtani. Látja a fejében a csövek elrendezését.
Innen ered minden. Amikor a fejben elkezdenek tobzódni a képek, és ki akarnak jönni. A forma, ahogyan kijön, persze, csak ha kap rá esélyt, koronként változik. Az esély kulcsfontosságú tényező. Egyik könyvében Leo Buscaglia mesél arról, hogy a tanító annak a gyereknek a rajzát jutalmazza, aki a tanítóéhoz hasonló fát rajzol, azét viszont nem, aki a csak a saját képzeletében élő fát vetíti a papírra. Én nem ismerek ilyen tanítót, de attól még lehet, s biztos, hogy van ilyen szülő is. Miért írod, hogy kék a fa és piros a fű, mikor az zöld? Elment a józan eszed, te gyerek?
Hagyjad őt alkotni, te szülő! Nem tudhatod, miből lesz a cserebogár. Kiből lesz a művész.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.