Jó dolog a szünidő. Bár első tanévét befejező kicsi unokám, amikor megtudta, hogy ez két hónapos iskolamentességet jelent, rosszallóan megkérdezte: „Akkor én most egész idő alatt nem fogok találkozni az Ilike nénivel?” Hát nem, mondtuk neki, mert a tanító néninek is meg kell pihennie.
A szünidőt általában a tanuló ifjúság szemszögéből szokták megközelíteni. Én most a másik oldal, a pedagógusok szemszögéből fogom. Merthogy ők is örülnek. Sőt, lehet, hogy még jobban, mint a diákok. Ez most úgy hangozhat, hogy a pedagógus örül annak, hogy nyugta lesz a diákoktól. Így is van. Nem kell ezt szentségtörésnek tartani, s mindjárt arra gondolni, hogy nem szereti a tanítványait és a szakmáját, hogy rossz tanító, mert egy időre elege van mindenből. Bár vannak szülők, nagyszülők, akik úgy képzelik el, hogy a pedagógusnak folyamatosan lángoló fáklyaként kell lobognia, függetlenül attól, milyen idegtépő élmények érik, akár naponta. Olyan élmények, amelyeket ezek a kritikus szülők, nagyszülők legfeljebb egy napig tudnának elviselni, aztán hanyatt-homlok menekülnének az iskolának még a környékéről is. Tudom, miről beszélek, mert vannak alap- és középfokon tanító ismerőseim, akiktől elképesztő dolgokat hallok az ifjúság viselkedéséről. S vannak saját tapasztalataim is, hiszen harminc éve tanítok egyetemistákat.
Vegyünk csak egy hétköznapi előadást! Kezdődik. Az évfolyam húsz diákjából három ül a teremben. Nem várok, miért igyák meg ők annak a levét, hogy mások késnek? Persze így is, úgy is megisszák, velem együtt, mert amikor már belemerülök a mondandómba, elkezdenek szállingózni a többiek. Nem egyszerre késnek, hanem külön-külön vagy kettes csoportokban. Van, aki simán bejön köszönés nélkül, de nem ám azért, hogy ne zavarja az előadást! Dehogy! Általában nagy zörgéssel nekimennek a székeknek, s miközben a helyükre vonulnak, odavetnek egykét hangos szót egymásnak, vihorásznak, mintha ott sem lennék. Már kezdtem azt hinni, hogy minden tekintélyem elpárolgott, mikor megtudtam, ugyanezt csinálják a kollégáim óráin is. Végre elcsendesülnek, de... Fél óra múlva egy diák se szó, se beszéd feláll és zörögve kimegy. Egyszer csak jön vissza (zörögve) kávéval a kezében. Mondom neki, ezt nem illik így csinálni, erre értetlen képet vág – a többiek röhécselnek –, aztán bólogat, de a másik héten újra ezt teszi. Másoknak hirtelen halaszthatatlan mondanivalójuk támad, és az előadásba beleszólva, hangosan tudatják is ezt valamelyik diáktársukkal. Vagy nekem szólnak oda, csak úgy váratlanul és lazán, mindenfajta megszólítás és jelentkezés nélkül – az már kiment a divatból –, olyan dolgokat kérdezve, melyeknek semmi közük az előadás témájához. Például: igaz, hogy a rektor szabadnapot ad két hét múlva hétfőre? A jegyzetelés sem divat. Amikor felhívom rá a figyelmet, hogy ez nincs a könyvekben, tessék jegyzetelni, kiderül (minden órán újra és újra), hogy néhány kivételtől eltekintve nincs se papírjuk, se íróeszközük (írásbeli vizsgára is eljönnek papír és toll nélkül). Elkezdenek a mobilba pötyögni, aztán gyorsan megunják, és attól kezdve már nem is jegyzetelnek. Olyan diák is van, aki, miközben beszél, az orrába dugja az ujját.
Kész humor a tanítás, ugye?
Persze nem minden diák ilyen, s aki nem ilyen, az bizony szenved. Hiszen az említett körülmények (meg a sok nem említett) zavarják az előadást, arról nem is beszélve, hogy kizökkentik az előadót. Így a tanár nem tudja azt a teljesítményt nyújtani, amire egyébként képes. Mindennek a tudásszomjjal rendelkező diák issza meg a levét. Demotiváló dolog ez. Én minden órára készülök, igen, még harminc év után is. Próbálok a tananyagba új megközelítéseket, új gondolatokat vinni. Aztán sokszor az az érzésem, hogy fölösleges volt.
A szünidő alatt ezt a tanár mind elfelejti. Mert el akarja felejteni. Százszor ment el a kedve, aztán mégis visszajön, mert mindennek ellenére szereti az ifjúságot, és szeret tanítani. Nem a pénzért teszi, nem is a szünidőért. Kérem szépen, egyiket se irigyeljék tőle!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
