Nincs e földön nemzet, aki szenvedélyesebben sírna, vigadna, élne és halna, enne és inna, marcangolná és gyilkolná önmagát, mint a magyar. Háborúban kardot ránt a nép, békeidőben pedig kiránt mindent, ami ehető. Jó vastag panírban.
A történelem csatazajában sok mindent elbírt már a magyar gyomor, sok mindenhez hozzászokott, legtöbbször olyan dolgokhoz, ami nem könnyen emészhető, s pipogya nemzetek bendőjét ugyancsak megnyomná.
Nem válik a nemzet egészségére, de elbírja az edzett magyar gyomor a híres, paprikától vöröslő szaftos gulyást, csirkepaprikást, csípős halászlét. Hízott disznó szalonnája abálva, füstölve, húsa méteres kolbászba töltve, hurkájába véres és májas töltelék, a hájából pedig mennyei édesség, a porcukorban hempergetett hájas!
Mi itt, e hazában ünnepi eledel, koleszterindús valóság, más, finnyásabb nemzetnek maga a rettenetes elmúlás maga.
És akkor még nem szóltunk a Krúdy által legendásan megénekelt isteni húslevesről, aminek aranysárga felszínén tobzódnak a feláldozott állat maradékából kiolvadt zsírfoltok. És a csülök, és a lábszárcsontból forró lávaként kicsorduló velő! Hajh, szép, békebeli magyar vasárnapok illatokkal terhes csendélete!
Ebbe a már-már szakrális, áhítatosan, a biztos elhízás és felgyorsított elmúlás tudatával terhesen emésztő csendbe pompásan illik a kívül ropogós, belül omlós félistenség: a rántott hús.
Ezer meg ezer magyar család ül le az Úr által megszentelt hetedik napon az asztal köré, hogy áldozzon a nemzeti öngyilkolás eme jelképének. Mielőtt lakomázna, kezét imára kulcsolja, hogy eljöjjön Jézus vendégségbe, és megáldja a lassan ölő transzzsírokkal átitatott levegőjű lakásban a tömeggyilkost, mi forrón, olajtól átitatott fényes arccal illatozik a boldog emésztésre várva. A tányéron krumplival, ecetes uborkával (vagy uborkasalátával) körítetten uralkodik a lepedőnyi rántott hús. Hatalmas, szívet, lelket melengető a térképnyi szelet – épp, mint egykor Nagy-Magyarország volt. Pedig azt minden magyar ember tudja, hogy hiába párállik a szem, a borjúhús legjavából készült előkelő étek eredete nem az ősmagyarok jurtája tájékán keresendő. Nevében ott van Európa két gyöngyszeme. Ha a forró olajban sercegőn sülő bundája csak tojásból készült, akkor Bécs, ha még prézlivel is dúsította, akkor Párizs adta a gyilkos szelet szent nevét. Bár nem ez a panír-manír valóság: az első rántott hús nem a császári fővárosban, hanem Milánóban készült, onnan koppintották a birodalmi szakácsok. Sőt mi több, az leső rántott húst a bizánciak készítették.
A birodalmak eltűntek, a rántott hús diadala töretlen maradt. Bár kárhoztatják a modern kor tudósai, riogatnak vele: a magyar gyomornak ez mit sem számít!
Rántja és falja, amíg él. Klasszikusan, koleszterindúsan. S ha mégis bűnbánat gyötörné elfogyasztóját, megvan rá a feledést nyújtó elixír. Hungarikum az is. Egy-két kupica méregerős pálinka előtte, pár pohár borocska utána. Bűn lenne? Hisz az imádság is azt mondja: aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!
Shej, soh’se halunk meg! Ha vasárnaponként egy kis öngyilkoláshoz való kedvünkben kísértésbe esünk, és kirántjuk a húst, s vele együtt a talajt a lábunk alól, akkor sem!
Ám ha mégis, akkor úgy végrendelkezünk, ahogy éltünk. Bátran, halált és panírtól, olajtól elnehezült tömeggyilkosokat megvetőn: torunkon is rántott húst faljatok!
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.