Nincs e földön nemzet, aki szenvedélyesebben sírna, vigadna, élne és halna, enne és inna, marcangolná és gyilkolná önmagát, mint a magyar. Háborúban kardot ránt a nép, békeidőben pedig kiránt mindent, ami ehető. Jó vastag panírban.
A történelem csatazajában sok mindent elbírt már a magyar gyomor, sok mindenhez hozzászokott, legtöbbször olyan dolgokhoz, ami nem könnyen emészhető, s pipogya nemzetek bendőjét ugyancsak megnyomná.
Nem válik a nemzet egészségére, de elbírja az edzett magyar gyomor a híres, paprikától vöröslő szaftos gulyást, csirkepaprikást, csípős halászlét. Hízott disznó szalonnája abálva, füstölve, húsa méteres kolbászba töltve, hurkájába véres és májas töltelék, a hájából pedig mennyei édesség, a porcukorban hempergetett hájas!
Mi itt, e hazában ünnepi eledel, koleszterindús valóság, más, finnyásabb nemzetnek maga a rettenetes elmúlás maga.
És akkor még nem szóltunk a Krúdy által legendásan megénekelt isteni húslevesről, aminek aranysárga felszínén tobzódnak a feláldozott állat maradékából kiolvadt zsírfoltok. És a csülök, és a lábszárcsontból forró lávaként kicsorduló velő! Hajh, szép, békebeli magyar vasárnapok illatokkal terhes csendélete!
Ebbe a már-már szakrális, áhítatosan, a biztos elhízás és felgyorsított elmúlás tudatával terhesen emésztő csendbe pompásan illik a kívül ropogós, belül omlós félistenség: a rántott hús.
Ezer meg ezer magyar család ül le az Úr által megszentelt hetedik napon az asztal köré, hogy áldozzon a nemzeti öngyilkolás eme jelképének. Mielőtt lakomázna, kezét imára kulcsolja, hogy eljöjjön Jézus vendégségbe, és megáldja a lassan ölő transzzsírokkal átitatott levegőjű lakásban a tömeggyilkost, mi forrón, olajtól átitatott fényes arccal illatozik a boldog emésztésre várva. A tányéron krumplival, ecetes uborkával (vagy uborkasalátával) körítetten uralkodik a lepedőnyi rántott hús. Hatalmas, szívet, lelket melengető a térképnyi szelet – épp, mint egykor Nagy-Magyarország volt. Pedig azt minden magyar ember tudja, hogy hiába párállik a szem, a borjúhús legjavából készült előkelő étek eredete nem az ősmagyarok jurtája tájékán keresendő. Nevében ott van Európa két gyöngyszeme. Ha a forró olajban sercegőn sülő bundája csak tojásból készült, akkor Bécs, ha még prézlivel is dúsította, akkor Párizs adta a gyilkos szelet szent nevét. Bár nem ez a panír-manír valóság: az első rántott hús nem a császári fővárosban, hanem Milánóban készült, onnan koppintották a birodalmi szakácsok. Sőt mi több, az leső rántott húst a bizánciak készítették.
A birodalmak eltűntek, a rántott hús diadala töretlen maradt. Bár kárhoztatják a modern kor tudósai, riogatnak vele: a magyar gyomornak ez mit sem számít!
Rántja és falja, amíg él. Klasszikusan, koleszterindúsan. S ha mégis bűnbánat gyötörné elfogyasztóját, megvan rá a feledést nyújtó elixír. Hungarikum az is. Egy-két kupica méregerős pálinka előtte, pár pohár borocska utána. Bűn lenne? Hisz az imádság is azt mondja: aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!
Shej, soh’se halunk meg! Ha vasárnaponként egy kis öngyilkoláshoz való kedvünkben kísértésbe esünk, és kirántjuk a húst, s vele együtt a talajt a lábunk alól, akkor sem!
Ám ha mégis, akkor úgy végrendelkezünk, ahogy éltünk. Bátran, halált és panírtól, olajtól elnehezült tömeggyilkosokat megvetőn: torunkon is rántott húst faljatok!
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.