2020. december 27., 09:15
Nincs e földön nemzet, aki szenvedélyesebben sírna, vigadna, élne és halna, enne és inna, marcangolná és gyilkolná önmagát, mint a magyar. Háborúban kardot ránt a nép, békeidőben pedig kiránt mindent, ami ehető. Jó vastag panírban.
A történelem csatazajában sok mindent elbírt már a magyar gyomor, sok mindenhez hozzászokott, legtöbbször olyan dolgokhoz, ami nem könnyen emészhető, s pipogya nemzetek bendőjét ugyancsak megnyomná.
Nem válik a nemzet egészségére, de elbírja az edzett magyar gyomor a híres, paprikától vöröslő szaftos gulyást, csirkepaprikást, csípős halászlét. Hízott disznó szalonnája abálva, füstölve, húsa méteres kolbászba töltve, hurkájába véres és májas töltelék, a hájából pedig mennyei édesség, a porcukorban hempergetett hájas!
Mi itt, e hazában ünnepi eledel, koleszterindús valóság, más, finnyásabb nemzetnek maga a rettenetes elmúlás maga.
És akkor még nem szóltunk a Krúdy által legendásan megénekelt isteni húslevesről, aminek aranysárga felszínén tobzódnak a feláldozott állat maradékából kiolvadt zsírfoltok. És a csülök, és a lábszárcsontból forró lávaként kicsorduló velő! Hajh, szép, békebeli magyar vasárnapok illatokkal terhes csendélete!
Ebbe a már-már szakrális, áhítatosan, a biztos elhízás és felgyorsított elmúlás tudatával terhesen emésztő csendbe pompásan illik a kívül ropogós, belül omlós félistenség: a rántott hús.
Ezer meg ezer magyar család ül le az Úr által megszentelt hetedik napon az asztal köré, hogy áldozzon a nemzeti öngyilkolás eme jelképének. Mielőtt lakomázna, kezét imára kulcsolja, hogy eljöjjön Jézus vendégségbe, és megáldja a lassan ölő transzzsírokkal átitatott levegőjű lakásban a tömeggyilkost, mi forrón, olajtól átitatott fényes arccal illatozik a boldog emésztésre várva. A tányéron krumplival, ecetes uborkával (vagy uborkasalátával) körítetten uralkodik a lepedőnyi rántott hús. Hatalmas, szívet, lelket melengető a térképnyi szelet – épp, mint egykor Nagy-Magyarország volt. Pedig azt minden magyar ember tudja, hogy hiába párállik a szem, a borjúhús legjavából készült előkelő étek eredete nem az ősmagyarok jurtája tájékán keresendő. Nevében ott van Európa két gyöngyszeme. Ha a forró olajban sercegőn sülő bundája csak tojásból készült, akkor Bécs, ha még prézlivel is dúsította, akkor Párizs adta a gyilkos szelet szent nevét. Bár nem ez a panír-manír valóság: az első rántott hús nem a császári fővárosban, hanem Milánóban készült, onnan koppintották a birodalmi szakácsok. Sőt mi több, az leső rántott húst a bizánciak készítették.
A birodalmak eltűntek, a rántott hús diadala töretlen maradt. Bár kárhoztatják a modern kor tudósai, riogatnak vele: a magyar gyomornak ez mit sem számít!
Rántja és falja, amíg él. Klasszikusan, koleszterindúsan. S ha mégis bűnbánat gyötörné elfogyasztóját, megvan rá a feledést nyújtó elixír. Hungarikum az is. Egy-két kupica méregerős pálinka előtte, pár pohár borocska utána. Bűn lenne? Hisz az imádság is azt mondja: aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!
Shej, soh’se halunk meg! Ha vasárnaponként egy kis öngyilkoláshoz való kedvünkben kísértésbe esünk, és kirántjuk a húst, s vele együtt a talajt a lábunk alól, akkor sem!
Ám ha mégis, akkor úgy végrendelkezünk, ahogy éltünk. Bátran, halált és panírtól, olajtól elnehezült tömeggyilkosokat megvetőn: torunkon is rántott húst faljatok!
