Tartom a múltkor a konfirmációs felkészítőt. A teremben húsznál több tizenhárom-tizennégy éves fiatal. Szépen, körbe vannak ülve, én meg, a délutáni napsütésben magyarázom nagy komolyan azt, hogy Jézus micsoda fantasztikus történeteket mondott. Hogy a magvető így, s a talentumok úgy, hogy Isten országa fel és a társadalomkritika le. Beleéltem magam, s mint a begerjedt fácánkakas tavasszal, csak a saját szövegem szép ívét, változó ritmusát hallottam én is. Ám közben rámtört egyszer csak egy pillanatnyi józanság, s násztáncom hevéből felocsúdtam egy picit. Körülnézve az láttam, hogy huszonannyi üveges tekintet bámul maga elé egykedvűen. Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt. Kivárni az életmentő csengetést, a véget jelző hangnemváltást, s akkor végre vége, lehet menni, szünetre, haza, bárhová, csak ki abból a toxikus, fullasztó légkörből.
Beleborzongtam, hogy ide jutottam, én lettem a motor, mondataim a szénmonoxid, s nem vagyok semmivel sem jobb, mint a legunalmasabb irodalomtanár, aki végeláthatatlanul osztja az észt a romantikáról, vagy arról, hogy Berzsenyi Dániel, meg a Gondolatok a könyvtárban. Na nem, ezt nem tűröm! Elhallgattam, s a zavaros szembogarak kezdtek lassan felém fordulni. Vége? Nem lehet, még túl korán van, mondta a biológiai órájuk, valaki valami hülyeséget csinált? Mi van? Elmondtam egy sztorit, ezt, megosztom, itt is, mert – bevallom – egy kicsit büszke is vagyok a ritmusváltásomra, meg lényegében azt akarom elmondani, hogy Jézusnak tényleg volt egy pár sebészpontosságú sztorija, csak eltelt az idő fölöttük, újra kell mondani mai nyelven.
Történt egyszer, közvetlenül az ukrajnai konfliktus kirobbanása után, hogy mi, itt Kolozsváron is gondolkodni kezdtünk azon, hogy mit tehetünk a bajba került emberekért. Közösségünknek van egy ilyen katasztrófahelyzetekben igen nagy tapasztalattal rendelkező tagja, aki szépen elmondta, menekültek jönnek, először a gazdagok, aztán a középosztály, aztán a szegények. Fel kell készülni a fogadásukra, de ne vessünk be mindent. Pár hét alatt a nagy segítőláz elmúlik, s a mi tartalékainkra akkor lesz szükség, amikor már uncsi a vonatállomáson éjjel háromkor szendvicseket osztogatni.
Így is tettünk, s pár nap múlva érkeztek is a menekültek. Az első család, akit befogadtunk elcsigázottan és könnyes szemmel szállt ki az autóból. Nemrég értesültek, hogy házukat rakétatámadás érte, csak az maradt, amit elhozhattak. Ijesztő volt. A hátsó ülésen négy gyermek, elöl anyuka és apuka. Pont, mint mi, gondoltam. Ők aztán pár nap múlva továbbmentek nyugatra.
A következő csapat egy idősebb házaspár volt, nevezzük őket Péternek és Ilonának, de ukránul, akik Odesszából jöttek. Be is fogadtuk az egyházközség egyik lakásába, pont a mi otthonunk felett. Ők is fáradtak voltak, de életre való, pezsgő emberek, akik nem adták könnyen a bőrüket. Egy vak hangot se tudtak se angolul, se más nyelven, csak oroszul, de hát azért van a Google, hogy segítsen. Használtuk is.
Pár napra az érkezésük után csörög a telefon, a reptérről hív az egyik ismerős, aki mondja, hogy egy nyolcvan év körüli néni érkezett, rosszul van, alig lehet vele kommunikálni, hozhatja-e hozzánk? Kérdem Péteréktől, baj lesz-e, ha elszállásolunk melléjük még valakit. Idős a néni, szüksége van segítségre. Dehogy, mondják ők, jöjjön csak. Rövid kórházi kivizsgálás után meg is érkezik szegény. Tényleg csont és bőr, üveges tekintet, reszkető kezek. Egy igazi nagymama (mit nagymama, dédi), aki talán életében először ült repülőn, azt se tudja, hol van, mi lesz vele. Idegen emberek kénye-kedvének van kitéve.
Péter és Ilona szépen fogadja, a néni hamarosan le is fekszik, másnapig alszik. Délután látogattam meg őket, s amint belépek, látom, hogy Péter izgatottabban szívja a cigarettáját, mint azelőtt. Intem neki egyetemes jelbeszéddel, hogy mi a baj? Ő meg egy tipikus Kelet-Európai gesztussal válaszol. Egy olyan mozdulattal, ami a két lapocka között indul, s mint egy hullám halad felfelé. Ahol átmegy, ott mozdul a test, emelkedik a váll, biggyed az ajak, lendül a fej. Ez annak a jele, hogy a fészkes fene, s egyéb f-betűs szó, s néhány szent, s én ezzel nem akarok foglalkozni.
Látom, baj van, Ilona beszédesebb, pötyög kegyetlenül, az applikáció meg fordít egy halandzsa szöveget, amit nagy nehezen kisilabizálunk. Kiderül, hogy a néni valóban Odesszából indult, akárcsak ők. Menekült is, akárcsak ők, ám a mi dédinknek nem a nyugat a célja, hanem kelet. Az ő fia ugyanis az orosz hadsereg tisztje, aki a kedves mamát Moszkvában várja.
Majdnem elájulok. Mi tehát összezártunk két ukrán menekültet, akik jelen pillanatban nem utálnak semmit és senkit jobban, mint az oroszokat egy nénivel, akinek az édes kicsi fia nemcsak orosz, hanem még katona is. A mama pedig nem menekül a fia kollégái elől, hanem ellenkezőleg hozzájuk igyekezne.
Mondom (pötyögöm) Péternek és Ilonának a bocsánatkérést. Válaszolják, persze, nem tudhattam én sem. Közben pörög az agyam. Mit tegyek a nénivel? Az utcára mégsem küldhetem, el kell juttassuk Törökországba, ahonnan indulnak még repülők Oroszország felé, de addig mi legyen vele?
Végül erőt veszek magamon. Leírom az ukrán barátainknak, hogy mi a helyzet. Ha nem bírnak az öreg hölggyel egy légtérben lenni, megértem, elvisszük innen. Elnézést kérek! Péter elolvassa a szövegemet, s huncutul ránéz a kedvesére, majd mindketten széles mosollyal az arcukon a telefonjukra néznek. A szöveg megint nehezen érthető, de lassan átjön a lényeg. Ne vigyétek sehová, itt jó helyen van, szegény nem tehet róla.
Másnap Ilona vacsorát készít, mi bort viszünk, telefont szorongatva kommunikálunk, közben kacagunk. Péter bort tölt az öregasszonynak, viccelődik vele, kacagnak, s egy pillanatra kék lesz az ég felettünk. Békekék.
Na, ki volt ennek az öregasszonynak a felebarátja? Mondom, hogy ez a Jézus jó sztorikat mondott.
