Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
Ilyenkor semmi mást nem csináltam, mint sört adogattam a mesternek, aki délben általában már hullarészegen támasztotta az állványzatot, hogy ő se akadályozza a munkát. Ebédnél mindig olyan témákról beszélgettünk, amelyek teljesen idegenek voltak a társaságnak. Pontosabban csak én beszéltem, Jozsó hallgatott és figyelt. Azt hiszem örült, hogy nem csak nőkről és az előző napi berúgásról beszélt neki valaki.
Később elszakadtunk. Ő megmaradt melósnak, én mikor mihez fogtam, ahogy azóta is. Eltávolodtunk, nem is tartottuk a kapcsolatot. Egészen úgy egy évvel ezelőttig. Nem, pontosan egy évvel ezelőttig. Tisztán emlékszem rá. Március volt, rohadt meleg. Az a fajta időjárás, amikor az ember reggel még télen indul el hazulról, hogy délben már nyár legyen, ráfőjön a bőrkabát, hogy aztán este, ősszel, csontig fagyjon a nyirkos hidegben. Márciusban mindig kimarad a tavasz.
Egy dohányboltból jöttem ki, a sodrott cigihez aznap nem volt türelmem, ahogy az utcára léptem, rágyújtottam, mikor megszólított:
– Még mindig barna Imagine?
Nehezemre esett megismerni. Már nem volt olyan nagydarab, szinte csontsovány volt. Nem, a sovány nem jó szó. De határozottan lefogyott, vagyis inkább el. Olyan volt, mintha a régi Jozsót megfelezték volna. Nehéz elmagyarázni, ugyanaz az alkat, de kisebb kivitelben, mintha még alacsonyabb is lett volna.
– Jozsó?
– Azt hittem, már meg se akarsz ismerni.
– Régen láttalak.
– Kint melóztam. Nincs kedved meginni valamit este? Nyitva van még Sanyibá?
Sanyi bá’ a kocsmáros volt, akihez a brigáddal jártunk, Sanyibá pedig a kocsmája, ahol a meghatározhatatlan korú öreg meglepően olcsó piát mért nekünk. A brigádvezetőnk egyszer kiordított a teraszáról egy mellettünk elrohanó ázsiai srácnak, hogy „ne rohanj, Tamagocsi, Hirosimát mán lekésted”. Felröhögtem. Jozsónak látszólag szintén ez juthatott eszébe, mert hozzátette:
– Hátha ott várnak a jakuzák.
Megbeszéltük, hogy este ott találkozunk, megnézzük, nyitva van-e még a hely, aztán újra szétváltunk.
Délután már nem volt sok kedvem a találkozóhoz, fáradt voltam, izzadt és legszívesebben hazamentem volna, de nem cseréltünk számot, hoppon hagyni nem akartam, ezért elütöttem a hátralévő pár órát, aztán elmentem Sanyibához. Jozsó már ott várt.
Az öreg pultos meg se kérdezte, hogy mit iszunk. Emlékezett ránk. A második fröccs mellé kérés nélkül hozta a pálinkát. Közben megtudtam, hogy barátom mit csinált az elmúlt években. Nem távolodott el az építkezésektől, de volt rakodómunkás, raktáros és kertész is. Tulajdonképpen mindent megcsinált, amiben el lehet fáradni.
– Az agyam, az agyam az nem merült ki. Az hiányzik. Ha kidolgozod magad, lefekszel és pihensz, de az agyad nem pihen, sőt álmodban még többet dolgozik – amikor ezt mondta, olyan volt, mintha nem is hozzám beszélne. Mintha már régen megfogalmazta volna ezt magában, és most csak kihasználná, hogy van, aki meghallgatja, mikor hangosan kimondja.
Megtudtam, hogy van egy barátnője. Nemrégen ismerkedtek meg, de szuperlatívuszokban beszélt róla. Amennyire tudom, régen nem volt túl sikeres a nőknél. Jóképű, nagydarab srác volt, de nem túl kezdeményező. Ez a nő nagyon megfogta.
Sokáig beszéltünk, és Sanyibá korán zárt. Kicsit részeg voltam már, túl sokat ittam az utóbbi időben, keveset ettem, és hamar a fejembe szállt az ital. Úgy láttam Jozsó sem józan már teljesen. Haza akartam menni, de megállított:
– Ne hülyéskedj, nálam van hely, iszunk még valamit, és megismered a barátnőmet is.
– Nem fog megharagudni, hogy beállítasz egy idegennel?
– Ő sosem haragszik. Egy istennő. Majd meglátod.
Meggyőzött. Nem is annyira ő, inkább az ital. Kedveltem, de egy kissé fárasztott, hogy beszélnem kell vele. Hogy egyáltalán beszélgetnem kell. Túl lusta voltam azonban, hogy hazainduljak, az ingyenszállás pedig mindig meg tudott győzni. Elindultunk a lakására.
A villamos és a metró zötyögése általában elandalít, de akkor valahogy kijózanodtam tőle. Valahogy túl üres volt, az út pedig túl hosszú és nekem vizelnem kellett. Mire a külvárosi lakáshoz értünk, szinte teljesen magamnál voltam.
A lakás egy lerobbant panel hatodik emeletén volt. A lépcsőházban szemét, használt óvszer, cigicsikk, ételmaradék, a liftben kutyaszar. Ha nincs bennem még mindig alkohol, akkor öklendeztem volna a szagtól.
– Mosdó jobbra.
Le sem öltöztem, benyitottam a vécébe. Akkor láttam először. Amint kinyitottam az ajtót velem szemben állt. Majdnem összehugyoztam magam. Igaza volt Jozsónak. Gyönyörű nő. Furcsa, úgy rémlik, magasabb volt, mint én, mégis biztos vagyok benne, hogy egyenesen a szemébe néztem, amikor megláttam, nem lehettem alacsonyabb. Talán az alkata miatt emlékszem úgy, mintha felém magasodott volna. Szinte szoborszerűen tökéletes volt, izmos, de formás, karcsú, de a melle és a csípője telt. Szőke haja a combjáig omlott. Elnézést kértem, ő elmosolyodott, helyet cseréltünk. Emlékszem, hogy szégyelltem, hogy vizelek, valahogy úgy éreztem, egy ilyen nő előtt a testi funkciókat titkolni kell, elásni, nem méltóak hozzá. Pedig ő is ezért lehetett a fürdőben. Megmostam az arcom.
– Itt vagyunk.
Az apró konyha valahogy tágasabbnak tűnik az emlékeimben, pedig a polcok, a tűzhely, a hűtő és az asztal mellett alig férhetett el a három szék. Jozsó az ablak mellett ült, három üveg bor volt megnyitva az asztalon, mindegyikünknek egy, mindegyik édes vörös, valószínűtlenül édes, akár a pancsolt piaci házi borok. Mégis jólesett. Már nem emlékszem, miről beszéltünk, csak arra, hogy barátom nem is szólt közbe. A nővel szinte egymás szavába vágva folytattuk a másik mondandóját. Sokat nevettünk. Erre emlékszem, és arra, hogy akkor tűnt fel, mennyire valószerűtlenül szép az a nő. Már láttam, hogy nemcsak a formája, de a mozgása is olyan volt, mintha egy életre kelt szobrot néznék, egy bálványt. Mintha minden lélegzetvétele aprólékosan kiszámított mozdulat lett volna, mert ha túl hirtelen vesz levegőt, eltörik az a porcelánszerű test. Csak a haja, a haja és a szeme volt élettel teli. Minden egyes hajszála külön-külön mozdult. Olyan volt, mintha csak a kedvéért fújna szél a dohos lakás füstös konyhájában. Cigarettára gyújtott, a tompa fényben körülvette a füst, és én mintha szárnyakat láttam volna körülötte, szárnyakat, amelyek lassan sötét csápokká változnak és felém nyúlnak. Emlékszem, megráztam a fejem, megdörzsöltem a szemem, hogy elmúljon a káprázat. Ha felidézhetném, hogy miről beszéltünk, talán könnyebb lenne megmagyarázni magamnak azt az estét. Jozsó nem szólalt meg. Mintha folyton egyre kisebb lett volna, és már szinte eltűnt az ablak melletti széken.
Nem tudom, a nő csókolt-e először, vagy én. Csak azt, hogy összeforrtunk. Eltűnt körülöttünk minden, a barátom, a konyha, a mocskos panelház. Valahányszor megpróbálok visszaemlékezni, csak a testét látom, ahogy befed, eltakar, kitölti a látóterem és elfoglalja a világ helyét. Sóhajai elnyomták a hangokat, az illata – furcsa, édeskés, mégis keserű illat, erre is emlékszem – betölti az orrom. Csak mi vagyunk.
Arra sem emlékszem, hogyan ért véget. Nem tudom meddig tartott, csak a semmivel össze nem hasonlítható kielégültség érzése maradt meg bennem, amint a konyhában ébredek. Legalább dél felé járt. A villany már nem égett, a nő már nem volt sehol. Csak a három üres borosüveg vallott arról, hogy az előző estét nem álmodtam. És Jozsó, aki ugyanúgy ült a széken, még mindig aprón, még mindig csendben, a semmibe meredve. Ránéztem és rosszul lettem. Olyan bűntudat öntött el, amilyet még soha nem éreztem. Nem bírtam a szemébe nézni. Ő pedig tovább bámult a semmibe. Felöltöztem és szó nélkül elindultam az ajtó felé. Akkor sem néztem hátra, mikor utánam szólt:
– Mondtam, hogy egy istennő.
Azóta nem hallottam egyikőjükről sem. Azóta nem tudok álmodni, nem tudom kipihenni a gondolataimat. Éjjel, amint behunyom a szemem egy barlangban vagyok, amit csak valami távoli vörös fény világít be. Nem érek a végére. Nem szabadulok fel. Nem elégülök ki. Csak egyre apróbb leszek, egy táguló alagútban.
