Milánó
Krahácsolt és esőket köpködött
mohón az ég, s a szél bukfencét hányta,
a hajnal vaskos ólomszürke fátyla
úszott tovább a csúcsos dóm fölött.
Márványba öntve állt a fal, s tömött
sorok kígyóztak arra ázva-fázva,
szobrok szemén kihűlt szeráfi hártya,
a passzázson seperték már a bús ködöt.
Akár Da Vinci ősz szakálla, bodra,
lebegtek át terekre, vízre folyva
s körém a fellegek loboncosan,
velem figyelték merre, s hogy hogyan,
a zsenge fény milyen nyomon rohan,
s mint győztes Ámor, elvegyül dalomba.
*
Megmelenget
Sóhajomra fényt szitál a végtelen,
felhevít, de nem muszáj megértenem
ezt az érzést, mely varázslat és titok,
melyre mindig, minden percben áhítok.
Gyönge szómat felkarolja, s ostobán
– mint egy szűz a venetói gondolán,
álmomat a lét csodája lengi túl,
szép szavakra pőre lelkem elpirul –,
azt hiszem enyém az érdem, én vagyok
tér, idő, a cél, a kezdet és az ok.
Rájövök, ha éj lesz, fázom, s fáj a csend,
hogy valómat csak szerelmed tartja fent.
*
Bellagio
Kinyílt előttem itt e csepp remek,
comói ékszeresdobozka,
sikátoroknak vége-hossza,
s a macskakők, hagyom, vezessenek.
A tó, a hegy, a kellemes meleg
nyugalmamat tovább fokozza,
kaméliák között bolyongva
körém, a fákra fényeső pereg.
A sétaút regényes zöld ölén
romantikát zihál a nyírt sövény,
egy nő a gyöngysorát csodálja,
vibrál a táj, ökörnyál szála lóg,
az érkező kirándulóhajók
szelén felzúg a Liszt-szonáta.
*
Labdarózsák
Vágytól, csóktól lelkesen
május jár a kerteken.
Lázas égi pír alatt
labdarózsák ringanak.
Tejfehér sziromsereg
ring szerényen, megremeg,
mintha álmát féltené.
Száll a perc a vég felé.
Május 5-e – több szempontból is – az emlékezés napja. Százhúsz évvel ezelőtt ezen a napon tért örök nyugovóra neves regényírónk, Jókai Mór, majd öt évre rá megszületett a magyar irodalom egy másik ikonikus alakja Radnóti Miklós személyében. De nemcsak őket ünnepeljük ma, tudniillik ez a nap mindenekelőtt az édesanyáké.