Légy szabad, hagyd kint a valóságot! – hirdeti ezer meg ezer fesztivál szlogenje. Kortrend, politikai jelszó és életstílus lett a szabadság. Digitális nomádok, az erre az életformára ácsingózó irodai dolgozók, a „szabadítsd fel magad!” jellegű motivációs könyvek mind jelzik, mekkora érték is a mindennapi szabadság. És paradox módon a szabadság hajszolása kéz a kézben jár az „én, enyém, nekem” mantrájával. Weöres Sándor írja: „előny értékében ne higgyetek, / s lemállik rólatok a százféle téboly”. Nem arról van szó, hogy egy nép azt mondta: „Elég volt!” Nem remegtek világrendek. Nem olyan szent ügy az egyéni szabadság, amiért ezrek kiáltanak fel. A XXI. századra minden egyéniesült, még a szabadság érzése is. Saját béklyóinkat a szabadság hiányában látjuk, és ebben igazunk is van. Viszont a szabadság nem áru.
Egyáltalán mit jelent szabadnak lenni? Nem törődni a következményekkel, vagy inkább a döntéseket a következmények teljes tudatában, azokat felvállalva, szabad akarattal meghozni? Mi a szabadság, ha nem ez? És ki az, aki ezt árulhatja?
Mindenféle külső eszközök jelentik az egyéni szabadság csúcsát: nyaranta öt nap, amikor olyan koncertről olyan koncertre megyünk, amit nem mi kértünk, legfeljebb valahol metszi a zenei ízlésünket. Sorban állni italért a tűző napon, vagy a forró éjszakában. Hogy egy darabig úgy érezhetem, én vagyok a saját életem ura. Hogy itt és most nincsenek következmények. Ez nem szabadság, csupán annak illúziója.
Jóval nehezebb elérni, hogy ne csak átmenetileg legyünk az életünk ura. Ha sikerül, akkor a fesztiválozás, vagy a komfortzónából való kilépés félreértelmezett aktusa is más megvilágításba kerül. Nem az lesz a fontos ugyanis, hogy egy darabig lerázzam magamról az iga nyomát, hanem az, hogy gyarapodjak. De nem is biztos, hogy sikerült. A szabadságra való törekvésben benne van a bukás lehetősége, ez teszi kockázatossá és rendkívül ősivé ezt a vágyunkat. Minden annyit ér, amennyire nehéz megszerezni.
A szabadság olyan dolog, amiért meg lehet és meg is kell halni – konkrét és átvitt értelemben. A szabadság kivívásához le kell győznünk valakit. Ha az egyéni szabadságot nézzük, akkor saját magunkat, rossz beidegződéseinket, kis túlzással démonainkat, ha a valódit, akkor pedig azt, aki az útjában áll. Ez a szabadság pedig nem pusztán előny, ez a szabadság már végcél, nem pedig átmeneti állapot. A carpe diem zavaros és rövid távú diadala.
Fesztiválra menni nem a szabadság megélése. Fesztiválra menni sokkal inkább szórakozás, kizökkenés a mindennapokból, pihenés. Felejtsük el a túlzott misztifikációt! Korunk ugyanis tobzódik abban, hogy középszerű jelenségeket ruház fel mindenféle misztikus töltettel. A fesztivál után úgyis ugyanolyan lesz az életünk, mint korábban.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.