Legutóbb Zalába utaztam, Zalaegerszegtől úgy húsz kilométerre délre, Szentkozmadombjára. A vonat Egerszegig ment, onnan autóval haladtam tovább, és míg a vasúton egész más dolgok ragadják meg a figyelmet, mint az erdők, rétek, jobb esetben a Balaton, addig az autóból megcsodálhattam a jellemzően a hatvanastól a nyolcvanas évekig épült Kádár-kockákat.
Nem értékítélet, persze. Otthon, Felvidéken is van egy pár, nagyszüleim háza a szomszédban szintén ilyesmi, bár mivel kétemeletes, sátortető helyett lapos teteje van. Mégis leginkább Zalában tűnt fel, mennyi is van belőlük.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Ráadásul Kádár-kockából nyolcszázezer lehet országszerte, és kétmillióan laknak bennük. A kádári praktikát pedig az elégtelen szigetelés némileg árnyalja, mert ezek az épületek energetikai szempontból nem túl nyereségesek, felújítani pedig annyi lenne őket, mint amennyi az értékük. Mindezek ellenére érthető, miért a hatvanas években indult a házépítési mozgalom. Egyrészt támogatták az építésüket, másrészt az emberek szerettek volna kilépni a paraszti világból, a nyeregtetős házak szégyellnivalók lettek, a továbbra is paraszti életszínvonal mellett a vágyak kispolgárivá váltak. Néhány szociológus és építész véleménye szerint Szigetvári János 1976-ban megfogalmazta a parasztházak eltűnésének fő okát, ami ugyanúgy érvényes lehet a kockaházakra is: „Jelen korunkra a falusi lakosság várost néző szemében a saját népművészettel teli háza a szegénység, a szégyellnivaló, a csákányvégre megérett rosszá vált.”
Hogy szégyellik-e az emberek a Kádár-kockákat, nem tudom. Szerintem nem, mert nem igazán van mit rajta szégyellni. Ahogy a parasztházakon sem volt.
Viszont az előző, a korábbi megtagadása, mert épp ciki vagy vállalhatatlan lesz, nem vezet sehová. Vagy csak egy olyan helyre, ahol minden ugyanolyan.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 22-i számában.)
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”