Leczo Bence: Martini–Henry töltény és cipő

2020. október 07., 07:12
Martini-Henry, 1879 – Forrás: Wikipédia

Mikor Marlow meglátogatja Kurtzöt A sötétség mélyén című Konrad-regényben, találkozik Kurtz egyik bizalmasával, az orosszal. Azt meséli el, hogy Kurtz le akarta lőni, ha nem adja oda neki az elefántcsontot, Marlow csak annyit mond: de hiszen ez az ember őrült. Ezután elméláznak egy darabig róla, majd kibukik, hogy Kurtzöt bizony meg akarják ölni. Az orosz a menekülésre gondol, hiszen a vadak között vannak barátai, akik befogadják. Azonban az indulás előtt beszédbe elegyednek: – Tudna nekem adni néhány Martini– Henry töltényt? Tudtam és adtam is, titokban persze. Rám hunyorítva belemarkolt a dohányomba. – Tengerész a tengerésztől – tudja, finom angol dohány. A kormányfülke ajtajából visszafordult: – Mondja csak, nincs véletlenül egy fölösleges pár cipője? Pár mondattal korábban az orosz így vélekedett: – Egyszerű emberek ezek –, és nekem meg nincsen szükségem semmire, tudja.

Minden kor olyan, amilyen a szükségletei. Hogy mikor mire volt szükség, amikor éppen semmire nincs, az változott. Nem kérhet a középkor embere Martini–Henry töltényt, ahogy manapság se lenne jó ötlet. A Kongó gyarmatosításakor és az elefántcsont begyűjtéséhez azonban elég. De mit kapunk, ha megnézzük, mire jut az ember a Martini–Henry tölténnyel, amihez még tapad némi dohány, és egy pár cipővel. Kénytelen vagyok spoileresen leírni, ugyanis Kurtz vívódásával, bukásával lehet a legjobban szemléltetni, milyen is a gyarmatosítások korának embere.

Az elefántcsontszínű arcról komor büszkeséget, kíméletlen hatalomvágyat, gyáva rettegést, feszült, reményt vesztett kétségbeesést olvastam le. Vajon újra végigélte életét; a vágy, a kísértés és vereség minden epizódját a tökéletes fölismerés végső pillanatában? Kétszer fölkiáltott suttogva, valamilyen jelenség, valamilyen látomás érkeztére – kétszer fölkiáltott, de kiáltása lehelet volt csupán. – Borzalom! Borzalom!

Nyilván Kurtz halálakor – ahogy valószínűleg minden emberrel történik – lepergett az élete. Vagy eljutott a végső szintre, a végső kétségbeesésig, amikor minden átértékelődik. Nem emberi tulajdonság ez, elég a tizenkilencedik századbeli nagy egzisztenciális válsághullámra gondolnunk. Marx tanai, Darwin fajelmélete és Freud munkája a tudatról mind-mind azt a benyomást keltették, hogy az ember rossz, rosszra van kárhoztatva, és nem fog megváltozni. Elsőre furcsa, hogy Kurtz csak haldoklásakor szembesül ezzel a ténnyel – mely ugye feltételezi, hogy mégsem őrült meg –, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberiség nagy felismerése is csak több ezer évig tartó háborúskodás után jött el.

Van utána megváltás? Az ember kitalálta a modernséget. Azaz nagy bánatában elnevezte az akkori kort a legújabbnak, korral haladónak. Ebből kivált az avantgárd, ami legalább nem hívta magát a végsőnek. A modern után jön a posztmodern, vagyis a modernen túliság. A megváltás valószínűleg nem így nézne ki. Mondhatjuk persze, hogy ez csak kulturális vonulat, azonban ez sántít. A korszellem változott meg, lelkiismeretfurdalás jött, és egyhelyben toporgás. Az emberi lét szorongása maga az emberi lét. A nihil időszaka köszöntött be, ahogy Kurtz a borzalom kimondása után meghal. A szebb napokat látott zenész és újságíró, akinek inkább politikusnak kellett volna lennie, meghal. Úgy hal meg, hogy most már tisztában van vele, mi is történt. Kurtz halála egy üdvös halál. Legalább az utolsó percben felfogta, hányadán áll.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)