2020. november 17., 01:45
Mayer Hella: Zongoralecke V. (olaj, vászon, 80 × 100 cm, 2011)
„Majd minden rendbe jön, és én újra fiatal leszek.” (Boris Vian)
Nem lehettem több tizennyolc évesnél, mikor azt a könyvet olvastam. Valahonnan mentem vonattal hazafelé, tűzött a nap, az emberekről szakadt a víz. Lamentáltam, hogy leszálljak-e cigizni Miskolcon, mert nehéz volt a bőröndöm, végül úgy döntöttem, hogy olvasok. Jó lett volna hazáig befejezni, a filmet láttam már, a regény pedig egész más oldalait villantotta meg a remek történetnek. A borítón egy macska figyelt – és még figyel is valahol, de a porvédőket rendszerint leszedem, otthon porosodnak egymáson, becsúsztatom őket a könyvek mögé –, ráadásul ennek szép, kötött borítója volt, olyan kis tengerzöld, jóleső, meleg fogással. Össze is izzadtam a vonaton, akkoriban pedig nem takarították ennyire őket, úgyhogy otthon nedves ronggyal sikáltam le a fekete ujjlenyomatokat.
Néha nem jó ötlet zanzásítani a regények tartalmát, de egész szórakoztató játék tud lenni. Elég annyi róla, hogy a tényleges megsemmisülés előtti társadalmi összeomlás története ez, a naivitás bukásáé, no meg az áthangolt zongoráé. Azt hiszem, a zongorát nem tudom kihagyni ebből az írásból.
„Mint később visszahallotta, azért, mert őt, Esztert, már csak a zene érdekli, kizárólag a zene, s továbbiakban nem hajlandó mással foglalkozni, csupán a zenével, holott ha valaki, hát ő, Eszterné a megmondhatója, miféle fülhasogatóan hamis klimpírozást csap a szándékosan elhangolt zongorán, persze csak akkor, amikor az örökös henyéléstől legyengült test egyáltalán képes kikászálódni a puha párnácskák és plédek botrányos halma alól” – írja Krasznahorkai. A fülhasogatóan hamis klimpírozás az elhangolt zongorán pedig szükségszerű, hiszen „a tiszta hangolás valójában csak egy ábránd, hogy tiszta hangzatok tulajdonképpen nincsenek is, ha pedig mégis volnának, akkor is minek, hisz olyan jól elboldogulunk mi nélkülük”.
Érdemes persze elolvasni az egész művet, a két részlet kiemelése még csak a zongorahangolás regénybeli dolgait sem tesz tisztába – én pedig csak reménykedni tudok, hogy legalább valamennyire képet fest arról, amit mondani akarok. A fülsértő kalimpálás megítélése amúgy emberfüggő. Hogy a tiszta hangolásra – a szférák zenéjére – vagy valami sokkal emberibbre, tökéletlenebbre vágyakozunk, alkat és ízlés dolga. Meg a koré, hogy a megkomolyodással – Anthony Burgess szavaival élve – az öregkor áll bosszút az ifjúkoron. És véletlenszerű, hogy ki melyiket szereti fiatalon és melyiket idősen. Nem mintha számítana, úgyis a visszájára fordul minden. De a zongora áthangolásával – mert egyszer úgyis bekövetkezik – benne van a megpróbáltuk érzése, aminél többre aligha vágyhat az ember. Mert aztán úgyis vissza kell hangolni, el kell adni. Ilyen idők járnak. Paradox módon most ugyanonnan ugyanoda jutottunk, és ha primer voltában nézzük meg, így is van. De a megpróbáltuk álelégedettsége mellé azért betársul a csalódás és a hiábavalóság is.
„Meglepve tapasztalta, hogy ebben az értelemben visszahangolni sokkal könnyebb, mint amikor évekkel ezelőtt az arisztoxénoszira hangolta be a zongorát, de még így is beletelt vagy három órába, amíg minden egyes hang a helyére került. Annyira elmélyedt eközben, hogy csak fél füllel figyelt oda, midőn a folyosót egyszeriben – amúgy igen nagy – lárma verte fel, valamit húztak a kövezeten, csapkodták az ajtókat, s mintha Eszternét is hallotta volna, ahogy azt kiáltja: „Ezt ide! Azt meg tegyék le ott a végén, majd később aztán elpakolom!” Őt azonban mindez már nem érdekelte, tőle csapkodhattak és kiabálhattak, »ameddig jólesik«, egy gyors skálával még egyszer leellenőrizte a vigasztalóan tiszta hangszert, majd kihajtotta a kottát a megfelelő oldalon, s leütötte az Esz-dúr prelúdium első akkordjait.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 14-i számában.)
