Péter, 1982 februárja, Moszkva: a szürke, faros busz bepüfögött végre. A megállóban álló emberek fele sem fért fel. Mínusz 33 fok, száraz hideg. Kell az usánka, mert ilyenkor törhet a füled, s az orrod is. Azt is el kell takarni. A tömeg is egyszínű. Nem szabad kitűnni. Néhány busszal és néhány órával később pár rubelért marad a taxi. Nem csúszkál. Az emberek sem. Sítalpakon közlekednek. Én pedig a buszra gondolok, amikor először utaztam rajta, a becsületkasszás jegyvétellel sikerült egy darab helyett egy egész gurigányi buszjegyet letekerni. Senki sem szólt egyetlen szót sem. Lesütött szemű emberek között nem tűnik fel az ilyesmi. Rosszul éreztem magam. Másnapra nyelni sem tudtam, úgy begyulladt a torkom. Orvos sehol. Itt nem szokás ilyen semmilyen betegséggel doktorokhoz járni. Akár meg is halhattam volna, az lett volna a meg nem születés forradalma.
András, 1968., Hajdúnánás: Hatalmas hó van. Csak úgy záporozik, s beborít mindent. Unokatestvéreimmel az árokban fürdünk. Télikabátban hempergőzünk, s kacagunk. Senki sem szól ránk. Később bebújunk a sutba, s didergünk. A következő napon nem kaptam levegőt, ziháltam, s papó lovasszekéren vitt orvoshoz. Mellhártyagyulladás. Ez a legelső fájdalom forradalma, mert nem akarta kiváltani az Oleterint, de addig nyöszörögtem a tisztaszobában a dunnák alatt, míg végül nem hagyott meghalni.
Jakab, 1970, Hajdúdorog: Dédmama a szomszédoktól kölcsönkért asztalokon fekszik. Körülötte siratóasszonyok óbégatnak. Ez a dolguk. Nem értem mit keres itt ez a rengeteg ember. Émelyítően édes a négy hófehér gyertya az ágya körül. A fekhelyét koporsónak nevezik. Megnézem egyszer, aztán olyan fél óránként, majd zászlós körmenet érkezik a ház elé, s kimegyünk a temetőbe. Visszük az Édest is. Mire hazamegyünk, friss gulyásleves és süteményköltemények lepik el az asztalokat. A szomszéd Magduséknál készültek. A fiának kalapáccsal vertem be a fejét, mert azt mondta, Boriska néni meghalt. Ez az első veszteség forradalma. A hó kacskaringózik az ablakok előtt, kint cudar hideg van, de nem eszem semmit sem. A hiányokat nem lehet tele gyomorral pótolni.
János, 1981 novembere, Szentpétervár, akkor Leningrád: délelőtt 10 órakor koromsötétben ballagok az Ermitázs felé. Addig kell megnéznünk a csoportommal együtt, amíg világos van. Egy egész élet sem volna elég mindent szemügyre venni, de még száz sem. Hamar sötétedik. És a hó trojkákat fúj a képzeletem elé, azonban igazából nincsenek ott. Itt mindenki pezsgővel és naranccsal szeretne megkínálni. Ez a legnagyobb tisztelet forradalma. A hó világítja az utakat. Érdekes közvilágítás. Szeretem, mikor jégbe borul a Néva, de nincsen igazán hideg, csak a lelkekben uralkodik a Hókirálynő.
Fülöp, 2009 tele: Orhan Pamuk Hó című könyvét nem lehet Debrecenben kapni. A Lapics könyvesboltban rendelem meg. Zsófi, a lányom szeretné elolvasni. Ekkor már Pesten él. Kezembe veszem, forgatom, majd elmerülök benne. Csodálatosan írja le a havat, a szimbólumot, a természet ajándékát, de a nyolcvanadik oldal körül politikai szálak szövik át a cselekményt. Leteszem. Zsófi megköszönte tizennyolc éves korában, hogy sohasem politizáltam. És megmaradtam a hónál, s a régi kedvencemnél, Pilnyák Meztelen événél, és a nagy, orosz télnél. Az utakra ráfagy a hatszögletű tiszta, meztelen szépség, a hó. Ez a kultúrák forradalma.
Bertalan, 1991. február 10.: hatalmas pocakom van. Anyám szerint ikreim lesznek. Megnyugtatom, hogy nem. Ömlik a hó. A férjem a pocakom simogatja, és egyre ismételgeti, hogy hárman vagyunk, majd elindulunk a szülőszoba felé. Hosszú vajúdás után pontban hajnal fél kettőkor megszületik Zsófia. Az orvosom megkérdezi, eldöntöttem-e már, hogy fogják hívni. A férjemnek azt mondtam, két neve lesz, ha sokáig tart a világra jötte. És anyám után – aki addig utálta a nevét – a Zsófia keresztnévvel ajándékozom meg az akkor egyetlen unokáját és nem húzatom alá az Alexandrát sem. Válasszon ő, ha egyszer úgy dönt, szeretne Nagy Sándor utóda lenni… A szakadó hó betemeti a kórházhoz vezető utat. Zsófi apukáját elküldik a kutyánk, Bakancs jelenléte miatt, s én három óránként átjárok a gyermekosztályra szoptatni a kicsinyünket, mert besárgult. Egy hét múlva, mikor hazaengednek, már nem járnak a buszok sem rendesen. Ki-kimaradoznak. És életemben először, s utoljára felszúrják a jobb fülem. Ilyen az új élet forradalma.
Máté, 2016. július 13.: Nem tudom, milyen idő van, hány óra, ki kicsoda, s honnan került ide, csak leroskadok a templomban és üveges tekintettel bámulok magam elé. Arra a februárra gondolok, és a kanadai télre, ami ott fent északon szeptembertől áprilisig tart. Megszervezni, beszédet írni, színészeket, operaénekeseket felkérni, pontos instrukciókat adni… Ki adott ehhez elegendő erőt? Öt napig tehetetlenül nézni, tudni, hogy esélye sincs megmenekülni, beöltözni, nem kirohanni, könyörögni, ordítani… Miből lesz az elmúlás illata? Föld-eső-napból, hóförgetegekből, ami beáztatja a csizmáim talpait, s a messze távolban egy Angyal ragyog, kit átölelni, karomba zárni már sohasem tudok. Egyszerre mindenhonnan megperzseli szemgolyóim a fény, elvakítva a mindennapokat, arcokat, a múltat és a jelent, s jövőtlenül csapódik be a gravitációba, akár egy meteorit. Sem fájdalmat, sem szomorúságot nem érez, hiszen biztos benne, hogy álmodik. Jégcsapok lógnak a kinti fákon, az utakat ellepik a síkos gödrök és buckák… Vacogok. Egyetlen Gyermekem temetem. Még csak huszonöt esztendős, de már díszlet-, jelmez-és fénytervező, aki Kanadában szerzett diplomát, egyszerre öt színházban dolgozik, és agyhártyagyulladást kapott. Éjszaka van. Ez az örökké belém maródó, elviselhetetlen fájdalom forradalma, ami bélyeget tesz rám, s egyenként öli meg az összes szervem.
Tamás, 2020. december 31.: Hirtelen megérezni a csöndet. A semmilyen, gyorsan olvadó hópihék lassú haldoklását. Olyan ez, mint, amikor a kacagós gyermekkor után a felnőttlét árnyai néha-néha visszaintegetnek, s csak hóviharok és halálok állítanak meg, hogy elgondolkodhassam az élet megannyi értelmetlenségén. Persze, relatív a dolog, hiszen, ami számomra félelem és koromfoltos égbolt, az másnak a természeti elemekkel vívott győztes harc. És elérkezik az idő, midőn saját létét is megkérdőjelezi az ember. Teste, szelleme belefásul a jelenbe, ami mindig hiányokkal van tele, s több ránca van már, mint Időapónak, ki rokkáján egyre csak fonja és fonja az esztendőket. És bölcsebb lett vajon az a kisgyermek, ki mindenben csak a csodát látta? Az égi meséket. Nem hiszem. Annyi mindent kell katalogizálni, számba venni: tanítások állnak szemben a miértekkel, hétköznapok emelkednek ünnepekké, míg az ünnepek lealacsonyodnak a magányosság mélyére. Egyre szűkül az ösvény, elillannak a folyosók, s egy napon rádöbben az ember arra, hogy ez már nem az ő ideje, valahol még a múlt században elveszett a Teremtésben, s, csak egyetlen út van immáron, ami hazaviszi, de még keresnie kell a labirintus bejáratát, mert eltűnni sokkal nehezebb, mint megszületni. Ez a távozásra való készenlét forradalma.
Jakab, az Alfeus fia, 1977. karácsony: éjféli misére megyünk a szikkadt, fekete, belvizektől fodros utakon, ami most szinte kőoszlopokká változott. Hatalmas a tömeg. Leheletünk szinte ajkainkra fagy. Cudarul járja táncait a hó. Mária-lányok és az Úr-katonái őrzik a hitet. A szertartás végeztével egyenként tülekedve csókoljuk a keresztet. Ez a túlbuzgó hitetlenség forradalma.
Simon, akit Zélótának neveztek, 1986 tele: orkános szélben táncolok keresztül az egybefolyó, síkos aszfalton. A földig hajló fák jégből növesztettek lombkoronát. Van még néhány tantuszom, de nehezemre esik a telefonfülke ajtaját kinyitni. Teljesen leállt a közlekedés. A hó kerítéssé változott, ami hol a derekamig, hol a melleimig ér. A munkahelyem próbálom elérni, hogy elmondhassam, csak gyalogosan tudok megérkezni a város túlsó felére. Ez a felelősség forradalma.
Júdás, aki Jakab fia, 1982 tele, Zagorszk: gyönyörű, hatalmas kolostor. Csak csodáljuk és csodáljuk. Hirtelen a semmiből hatalmas tömeg gyűlik össze. És egy szertartás kellős közepén találjuk magunkat. Mellettünk egy kisgyermeknek folyik az orra. Papír zsebkendőt nyújtunk neki, amiért majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció. A kijárat egy fából készült hídon át vezet. A pópa áldását megkapván oroszul megkérdezi, hogy „Hiszek-e?” A válaszom nem lehet más, csak az igen. Aztán a székesegyház kertjében a galambokkal körülvett bácsi beszél egy messze országról, Afganisztánról, ahonnan nem jönnek vissza a fiaik, de neveiket beletetováltatják a karjaikba… Majd focimeccsekről és képkiállításokról számol be, amelyeket lovasrendőrök vernek széjjel. Ez az elnyomásban élők forradalma.
Júdás Iskariótes, 2021 februárja: mem tudom kinyitni az utcán parkoló kocsim ajtaját. Gyöngyözik a metálzöld és egy szebb jövőről álmodik. Fáj a hideg. Elviselhetetlen valóság a tél. Ha ember volna, a feltámadásra gondolna, de csak egy régi autó, ami megadta magát a cudar hónak, ami ónos esőbe torkollott. Ez az öröklét óhajának forradalma, ami pedig már réges-régen elsuhant mellettem.
