Ha félünk a magánytól, arra a legjobb orvosság, ha egyedül maradunk. Mert minek emberi társasággal növelni egyedüllétünket?! És nem igaz, hogy mindegyre ugyanazt kell átélnünk, hiszen kétszer nem tudunk belelépni ugyanabba a folyóba, mivel az ember úgy változik szüntelen, hogy közben ugyanaz marad.
Bátorrá lett papucsférj? Pipogya házisárkány? Elvégre nincs nagyobb izgalom, mint az unalom. Ettől őrül meg az ember: a mindennapok lassan gyorsuló rutinjától. Mert lehet idegesítőbb, mint amikor előre tudjuk elkövetkező életünk összes állomását lépésről-lépésre? Nincs olyan jól strukturált elme, amelyet a pontról pontra megtervezett mindennapok nem csavarnának fel, mint feleslegesen a nappaliban terpeszkedő szőnyeget – sarokba vele, nincs többé hasznunk belőle. Mert minél boldogtalanabbak vagyunk együtt, annál jobban ragaszkodunk egymáshoz.
Majd cafatokban lóg a boldogságunk a reménytelenség hangtalan kifeszített húrjain. Hiszen a zene némaság, amely betölti a lélek racionális hézagjait. Elvégre a lélek a hiátus miatt tud fájni. A teljes hiátus miatt. Ilyetén formán, amikor az ember teljesen üresnek érzi magát, valójában ezt nem érzi, hanem artikulálja.
Amit artikulálunk, ahhoz kell a nyelv. És ha kell a nyelv, az nincs meg hiátus nélkül. Ezért jobb, ha nem is mondunk semmit. Minél többet beszélünk, annál rosszabb. Persze az sem jobb, ha érzünk. Nincs az érzéseknél csalfább áruló. Még a szavakon is túltesznek. Ebben az a logika, hogy nincs logika: így én érzek, ő beszél.
A férfi és nő kapcsolata nem a szerelemről szól, hanem a kiszolgáltatottságról. Kockázatbecslés. Ötven százalék, hogy boldogok leszünk, és ötven, hogy nem. A játékosoknak van szisztémája. Mert mindenki nyerni akar. Két eset van, amikor nem hagyjuk abba a játszmát: ha nyerésre, vagy ha vesztésre állunk. Nyerni viszont csak akkor lehet, ha teljesen elveszejtjük önmagunkat. Ez senki sem akarja. Ez a csapda. A biztonság veszélyes.
Amikor azt hisszük: ennél szilárdabb talajon már nem is állhatnánk, annál törékenyebb burokban lebeg a létünk. Ami általában törik is – amint lehetséges. Csak alkalom kell hozzá. Az úgy jön, hogy közben megy is. Pont, mint az érzelmek. Mert csak a békével lehet háborúra felkészülni.
De mi van azzal, akinek sosincs békessége? Az hogy fogja elviselni a közelgő hadviselést? Mert amikor lőnek, a fegyver néha – vagy mindig – visszafelé sül el. Minél jobban ágyúzod a másikat, annál több golyóbist hajítasz magadra. Mert az élet olyan állandó harc, amely nem halad sehova, mégis mindent ez mozgat. Mert lehet birkózni a széllel vagy az éjszaka sötét árnyaival, a lélek zegzugai minden esetben erősebbnek bizonyulnak a legkidolgozottabb karizomnál.
Hiszen az éhség irányít minket. Szeretetéhség? Nem a test hiánya − zabáljunk vagy koplaljunk bármennyit −, hanem a szív sóvárgásai. Zsíros cubák vagy simogatás? Omlós kuglóf vagy ölelés? Babérleveles krumplileves vagy kedves szavak? Mert ahol nincs szeretet, ott pokol van. De bűzlik a szeretet, mint az alvilág, ahol a Sátán − aki közismerten nem érez semmit, de legalább ebben következetes − érzelmekből és győztes csatákból kotyvasztja az eltökélt esendőséget.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.