Majoros Sándor: A focilabda csöcse

2021. július 13., 05:04
Könczey Elemér karikatúrája
EB 2021 – KMI 12 foci

Nemrég megtaláltam az egyik videómegosztón az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjéről készült teljes filmfelvételt. Ez volt az a meccs, amelyen Puskás négy, Di Stefano pedig három gólt szerzett. A kupadöntőben rúgott négygólos rekord máig felülmúlhatatlan, és valószínűleg még hosszú ideig az is marad. Tény viszont, hogy az ilyen hajdanvolt meccsek ma már legfeljebb úgy keltenek érdeklődést, ahogy a homok alól kikandikáló cseréptöredék: ezt a régi, Real Madrid–Eintracht Frankfurt meccset mégis végignéztem, és megpróbáltam rájönni arra, miért ezt tartják minden idők egyik legjobbjának.

Akkoriban még nem létezett az egész stadiont befogni képes ultranagy látószög, így a felvevőgép szinte vadászta az eseményeket, de így is feltűnt három, az akkorit a mai focitól elválasztó alapvető különbség. Az első az a széles körűen ismert közhely, hogy akkoriban még nem alienek futkároztak a pályán, hanem olyan emberek, akik sportoltak. Nem nagyon különböztek a lelátókon ücsörgő nézőktől, mert a hatvanas évek elején még nem jelentett ekkora gondot a túltápláltság, mint manapság, a drukker tehát szakasztott úgy nézett ki, mint a focista. Emlékezzünk azokra a legendákra, amelyek félig tán urbánusak, de félig mindenképpen valóságosak, hogy a hőskorban még a grundról is szerezhettek utánpótlást, ha a csapatnak valamelyik posztra kellett egy játékos.

Az 1960-as BEK-döntő első húsz-huszonöt percének egyébként székbe szögező izgalmai után rájöttem arra is, mi az, ami engem – és ebben talán nem is vagyok egyedül – frusztráló módon idegesít ebben a mai, modern futballban. Ez pedig nem más, mint a hátrafelé játék. A dinamika napjainkban ugyan bámulatos, de számtalanszor előfordul, hogy a támadó csapat az ellenfél tizenhatosából inkább visszahozza a lasztit, és hátrafelé meg oldalt adogatva eljut egészen a saját kapusáig, csak hogy újraépíthesse a megakadt támadást. Azokban a daliás években ez másként működött. A hátra passzok száma egészen minimális volt, mert ha egy csapat megkaparintotta a labdát, kötelessége volt minél gyorsabban és egyszerűbben támadást indítani. Ez sokat lendített a játék ritmusán és ellensúlyozta azt a ma már zavaró tényt, hogy a focisták nem voltak olyan erősek, atletikusak és ügyesek, mint mostanában. A játék ide-oda hullámzott, mert nem léteztek benne ezek az unalmas, eseménytelen üresjáratok. Valószínűleg emiatt kaptunk ki Bernben is a vb-döntőn, mert némi taktikázással, oldalt és hátra passzos labdatartással, játéköléssel egy 2-0-s eredmény könnyen tartható, ám a fiúkat vitte, hajtotta előre a korszellem, és történt, ami történt.

Az ötven-hatvan évvel ezelőtti fociban még erkölcsi kötelesség volt a támadás. Ha nem sikerült az akció, jött az ellenfél, ugyanilyen felfogásban. Mostanra ez megváltozott, mert – ahogy mondani szokás – a futball magasabb dimenziókba lépett. A tét, vagyis a pénz nagysága pedig bénítóan hat, így az előre passzok száma exponenciálisan csökken az oldal- és hátra passzokhoz képest.

A harmadik fölfedezésem pedig az, hogy Puskásék a szó mai értelmében nem voltak labdazsonglőrök. Ő maga a meccs egyes szakaszaiban kifejezetten pocsékul játszott, de aztán villant egyet, és rezdült a háló. A labdakezelés, a cselezés és úgy általában a technika is egészen mást jelentett, Di Stefanótól például néha méterekre pattant a szer, és csak azért sikerült utolérnie, mert a szoros emberkövetést akkor még nem találták ki. Sok hiba csúszott az átadásokba is, ami azzal magyarázható, hogy az a labda nem ez a pehelykönnyű eszköz volt, amivel ma egy hétéves gyerekek is elboldogul a játszótéren, az a foci külső bőrborításból és gumibelsőből állt össze, amit a csöcs névvel illetett kis kitüremkedésen lehetett felfújni.

A csöcs aztán olyasféle pertlizéssel tűnt el a labda belsejében, mint amilyen a modern stoplis cipő fűzője, ám azon a helyen megszűnt az a viszonylagos simaság, ami ezeket a régi bőrfocikat jellemezte. Mindez elvezet ahhoz a következtetéshez, hogy az ilyen, mondjuk ötös méretű bőrfoci inkább volt ágyúgolyó, mint labda, viszont ha megküldték, abszolút biztosan követte a ballisztikai törvényeit. Emiatt lehet igaz az a történet, hogy Puskás egyszer a Real edzésén fogadásból tízszer egymásután eltalálta húsz méterről a felső kapufát. Az a labda úgy repült, mint a dinoszauruszokat kipusztító meteor, és nagyjából úgy is tarolt. Belefejelni, az útjába állni fölért egy kamikaze bevetéssel. Tapasztalatból tudom ezt, mert úgy ötéves koromban, amikor apám magával vitt egy fociedzésre és letett a kapu mögötti távolugró gödörbe, egy ilyen lasztival leadott félmagas, süvöltős lövés fejbe talált. Kisebbfajta csoda, hogy életben maradtam.

Érdekes kísérlet lenne kipróbálni ezeket a mai, szuperügyes, szuperképzett, szupererős fiúkat ezzel a régi focival. Vajon mire mennének vele? Mernének-e fejelni, ha úgy zuhanna feléjük, mint egy üstökös, amelynek felületén ráadásul ott az a bizonyos csöcs, ami maradandó nyomot hagy a bőrön? Működne-e ez a sokpasszos, tilitolis stílus, vagy igyekeznének minél előbb szabadulni tőle, tudván, hogy nem cipelhetik végig a pályán, mert az olyan, mintha egy kőgolyót taszigálnának maguk előtt. Talán ez, mármint a korabeli foci súlya, mérete és tekintélye okozza azt, hogy ha rábukkanunk ezekre az archaikus meccsekre, és nem vacillálunk megnézni azokat, hamar megértjük és megérezzük bennük a régi korokból ma már csak archeológiai ügyködéssel előhozható harmóniát.

(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)