Nemrég megtaláltam az egyik videómegosztón az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjéről készült teljes filmfelvételt. Ez volt az a meccs, amelyen Puskás négy, Di Stefano pedig három gólt szerzett. A kupadöntőben rúgott négygólos rekord máig felülmúlhatatlan, és valószínűleg még hosszú ideig az is marad. Tény viszont, hogy az ilyen hajdanvolt meccsek ma már legfeljebb úgy keltenek érdeklődést, ahogy a homok alól kikandikáló cseréptöredék: ezt a régi, Real Madrid–Eintracht Frankfurt meccset mégis végignéztem, és megpróbáltam rájönni arra, miért ezt tartják minden idők egyik legjobbjának.
Akkoriban még nem létezett az egész stadiont befogni képes ultranagy látószög, így a felvevőgép szinte vadászta az eseményeket, de így is feltűnt három, az akkorit a mai focitól elválasztó alapvető különbség. Az első az a széles körűen ismert közhely, hogy akkoriban még nem alienek futkároztak a pályán, hanem olyan emberek, akik sportoltak. Nem nagyon különböztek a lelátókon ücsörgő nézőktől, mert a hatvanas évek elején még nem jelentett ekkora gondot a túltápláltság, mint manapság, a drukker tehát szakasztott úgy nézett ki, mint a focista. Emlékezzünk azokra a legendákra, amelyek félig tán urbánusak, de félig mindenképpen valóságosak, hogy a hőskorban még a grundról is szerezhettek utánpótlást, ha a csapatnak valamelyik posztra kellett egy játékos.
Az 1960-as BEK-döntő első húsz-huszonöt percének egyébként székbe szögező izgalmai után rájöttem arra is, mi az, ami engem – és ebben talán nem is vagyok egyedül – frusztráló módon idegesít ebben a mai, modern futballban. Ez pedig nem más, mint a hátrafelé játék. A dinamika napjainkban ugyan bámulatos, de számtalanszor előfordul, hogy a támadó csapat az ellenfél tizenhatosából inkább visszahozza a lasztit, és hátrafelé meg oldalt adogatva eljut egészen a saját kapusáig, csak hogy újraépíthesse a megakadt támadást. Azokban a daliás években ez másként működött. A hátra passzok száma egészen minimális volt, mert ha egy csapat megkaparintotta a labdát, kötelessége volt minél gyorsabban és egyszerűbben támadást indítani. Ez sokat lendített a játék ritmusán és ellensúlyozta azt a ma már zavaró tényt, hogy a focisták nem voltak olyan erősek, atletikusak és ügyesek, mint mostanában. A játék ide-oda hullámzott, mert nem léteztek benne ezek az unalmas, eseménytelen üresjáratok. Valószínűleg emiatt kaptunk ki Bernben is a vb-döntőn, mert némi taktikázással, oldalt és hátra passzos labdatartással, játéköléssel egy 2-0-s eredmény könnyen tartható, ám a fiúkat vitte, hajtotta előre a korszellem, és történt, ami történt.
Az ötven-hatvan évvel ezelőtti fociban még erkölcsi kötelesség volt a támadás. Ha nem sikerült az akció, jött az ellenfél, ugyanilyen felfogásban. Mostanra ez megváltozott, mert – ahogy mondani szokás – a futball magasabb dimenziókba lépett. A tét, vagyis a pénz nagysága pedig bénítóan hat, így az előre passzok száma exponenciálisan csökken az oldal- és hátra passzokhoz képest.
A harmadik fölfedezésem pedig az, hogy Puskásék a szó mai értelmében nem voltak labdazsonglőrök. Ő maga a meccs egyes szakaszaiban kifejezetten pocsékul játszott, de aztán villant egyet, és rezdült a háló. A labdakezelés, a cselezés és úgy általában a technika is egészen mást jelentett, Di Stefanótól például néha méterekre pattant a szer, és csak azért sikerült utolérnie, mert a szoros emberkövetést akkor még nem találták ki. Sok hiba csúszott az átadásokba is, ami azzal magyarázható, hogy az a labda nem ez a pehelykönnyű eszköz volt, amivel ma egy hétéves gyerekek is elboldogul a játszótéren, az a foci külső bőrborításból és gumibelsőből állt össze, amit a csöcs névvel illetett kis kitüremkedésen lehetett felfújni.
A csöcs aztán olyasféle pertlizéssel tűnt el a labda belsejében, mint amilyen a modern stoplis cipő fűzője, ám azon a helyen megszűnt az a viszonylagos simaság, ami ezeket a régi bőrfocikat jellemezte. Mindez elvezet ahhoz a következtetéshez, hogy az ilyen, mondjuk ötös méretű bőrfoci inkább volt ágyúgolyó, mint labda, viszont ha megküldték, abszolút biztosan követte a ballisztikai törvényeit. Emiatt lehet igaz az a történet, hogy Puskás egyszer a Real edzésén fogadásból tízszer egymásután eltalálta húsz méterről a felső kapufát. Az a labda úgy repült, mint a dinoszauruszokat kipusztító meteor, és nagyjából úgy is tarolt. Belefejelni, az útjába állni fölért egy kamikaze bevetéssel. Tapasztalatból tudom ezt, mert úgy ötéves koromban, amikor apám magával vitt egy fociedzésre és letett a kapu mögötti távolugró gödörbe, egy ilyen lasztival leadott félmagas, süvöltős lövés fejbe talált. Kisebbfajta csoda, hogy életben maradtam.
Érdekes kísérlet lenne kipróbálni ezeket a mai, szuperügyes, szuperképzett, szupererős fiúkat ezzel a régi focival. Vajon mire mennének vele? Mernének-e fejelni, ha úgy zuhanna feléjük, mint egy üstökös, amelynek felületén ráadásul ott az a bizonyos csöcs, ami maradandó nyomot hagy a bőrön? Működne-e ez a sokpasszos, tilitolis stílus, vagy igyekeznének minél előbb szabadulni tőle, tudván, hogy nem cipelhetik végig a pályán, mert az olyan, mintha egy kőgolyót taszigálnának maguk előtt. Talán ez, mármint a korabeli foci súlya, mérete és tekintélye okozza azt, hogy ha rábukkanunk ezekre az archaikus meccsekre, és nem vacillálunk megnézni azokat, hamar megértjük és megérezzük bennük a régi korokból ma már csak archeológiai ügyködéssel előhozható harmóniát.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.