A maratoni csatatér felé tartó hosszú, eseménytelen menetelés alatt egy fiatal lándzsás beszédbe elegyedett a mellette ballagó öreg katonával.
– Szemernyi esélyünk sincs ezek ellen a p betűsök ellen. Pártusok vagy patagóniaiak? Nem figyeltem az eligazításon.
– Én meg nem voltam ott, de hogy valami p betűsek, az biztos. Por… per, perpetu…
– Nevezzük őket portugáloknak.
– Jó.
– Szerinted a nyomasztó fölényük ellenére legyőzhetjük őket?
– Még szép.
– De ezek brutál erősek, tele vannak világsztárokkal! Még a lócitromszedőik is milliókat érnek a Transfermarkton!
– Na és? A világsztár ugyanúgy a száján keresztül veszi a levegőt, ahogy te meg én.
– Ez igaz, de ott van nekik az a híres csapatszellem, amelyről a világsajtó ódákat zengett. Olyanok, mint a ragadozók.
– Nézd pajtás, én már számtalan csatát megéltem. Volt olyan, amelyiket megnyertünk, és olyan is, amelyiket elveszítettük, de úgy egyetlenegyszer sem léptem harcmezőre, hogy ne akartam volna győzni.
– A győzelmet én is akarom, de ha ránézek ezekre a földönkívüliekre, egyből inamba száll a bátorságom. Olyan tetoválásaik vannak, hogy a kutya megveszik, ha csak rájuk néz.
– Vadító tetoválásaink nekünk is vannak, ez ma már alapeszköz, mondhatni: a pszichológiai hadviselés része. De úgy összességében a siker nem ezen múlik.
– Hanem?
– Ahogy a hősi énekek dalolják: nem szabad tőlük berezelni. És nemcsak úgy kell tenni, mintha bátrak lennénk, hanem minden porcikánkban annak is kell mutatkozni. Ha azzal a hittel megyünk nekik, hogy az anyátok teremtését, majd adunk mi nektek, ők fognak berezelni. Mi is csapat vagyunk, megkaptuk a kiképzést, tudjuk a dolgunkat, és az nem is olyan bonyolult. Ne feledd el soha, hogy ez a mi hazánk, itt velünk van a nap, a levegő, minden. Azt nem mondom, hogy vissza kell őket kergetni oda, ahonnét jöttek, mert az aránytalan badarság, de ügyesen, taktikusan és kivárással igenis legyőzhetők.
– Ezek szerint te nem vagy berezelve?
– Miért lennék? Ez egy szép nap, és mi csatába megyünk. Kell ennél több egy hivatásosnak?
– Nem.
– Na ugye.
– Várjunk csak: eszembe jutott! Nem portugálok ezek, hanem perzsák!
– Eben guba.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcai a labdarúgó EB alatt)
Már egy órája szólítaniuk kellett volna, amikor végre kinyílt a nőgyógyászati rendelő ajtaja. A velem szemben ülő nagydarab hölgy lustán feltápászkodott, és elkezdett csoszogni az ajtó felé. A fekete hajú kislányát, aki olyan hétéves lehetett, kint hagyta várakozni. Így hát ketten maradtunk, és mivel nem volt más szórakozásunk, nagy szemekkel bámultuk egymást.
Nokedliszaggató vagyok. Negyvenedik éve. Válogatás nélkül szaggatok, aki jön, azt beszaggatom, bele a forró vízbe. Egyformán bánok minden nokedlivel, mégis van, amelyik felemelkedik a víz tetejére, mások meg az edény alján időznek, hozzátapadnak a fazék fenekéhez, és el nem mozdulnának onnan. Várnak, csak tudnám, hogy mire.
Hogyan lehettek boldog pillanataim anélkül, hogy mantráztam volna reggelenként, jól vagyok, jól vagyok, szép vagyok, szép vagyok, mindenki szeret, mindenki szeret, miközben körkörösen dörzsöltem a kézfejemre valamelyik méregdrága szert, hogy utána kötelező módon egy külön erre a célra létrehozott online csoportban közzétett motivációs idézeteket olvassak?
Az olvasás formálja a világról és önmagunkról alkotott képünket. Számtalan pozitívuma közé tartozik az is, hogy az olvasónak lehetőséget ad arra, hogy bizonyos problémákat, cselekedeteket más szemszögből is meglásson, megértsen. Úgymond következmények nélkül részese legyen egy cselekmény ok-okozatának.
Desiré egy előadás után ment volna haza, amikor összeakadt barátjával, Resti Kornéllal.
– Hova, hova, barátocskám? – állította meg az ősbohém. – Csak csavargunk, így, egyedül?
– Dehogy, már hazafelé tartok – válaszolta amaz –, tudod, kezet fogok a Kodály-szoborral a parkban, azután irány a Boszorkány utca.