A maratoni csatatér felé tartó hosszú, eseménytelen menetelés alatt egy fiatal lándzsás beszédbe elegyedett a mellette ballagó öreg katonával.
– Szemernyi esélyünk sincs ezek ellen a p betűsök ellen. Pártusok vagy patagóniaiak? Nem figyeltem az eligazításon.
– Én meg nem voltam ott, de hogy valami p betűsek, az biztos. Por… per, perpetu…
– Nevezzük őket portugáloknak.
– Jó.
– Szerinted a nyomasztó fölényük ellenére legyőzhetjük őket?
– Még szép.
– De ezek brutál erősek, tele vannak világsztárokkal! Még a lócitromszedőik is milliókat érnek a Transfermarkton!
– Na és? A világsztár ugyanúgy a száján keresztül veszi a levegőt, ahogy te meg én.
– Ez igaz, de ott van nekik az a híres csapatszellem, amelyről a világsajtó ódákat zengett. Olyanok, mint a ragadozók.
– Nézd pajtás, én már számtalan csatát megéltem. Volt olyan, amelyiket megnyertünk, és olyan is, amelyiket elveszítettük, de úgy egyetlenegyszer sem léptem harcmezőre, hogy ne akartam volna győzni.
– A győzelmet én is akarom, de ha ránézek ezekre a földönkívüliekre, egyből inamba száll a bátorságom. Olyan tetoválásaik vannak, hogy a kutya megveszik, ha csak rájuk néz.
– Vadító tetoválásaink nekünk is vannak, ez ma már alapeszköz, mondhatni: a pszichológiai hadviselés része. De úgy összességében a siker nem ezen múlik.
– Hanem?
– Ahogy a hősi énekek dalolják: nem szabad tőlük berezelni. És nemcsak úgy kell tenni, mintha bátrak lennénk, hanem minden porcikánkban annak is kell mutatkozni. Ha azzal a hittel megyünk nekik, hogy az anyátok teremtését, majd adunk mi nektek, ők fognak berezelni. Mi is csapat vagyunk, megkaptuk a kiképzést, tudjuk a dolgunkat, és az nem is olyan bonyolult. Ne feledd el soha, hogy ez a mi hazánk, itt velünk van a nap, a levegő, minden. Azt nem mondom, hogy vissza kell őket kergetni oda, ahonnét jöttek, mert az aránytalan badarság, de ügyesen, taktikusan és kivárással igenis legyőzhetők.
– Ezek szerint te nem vagy berezelve?
– Miért lennék? Ez egy szép nap, és mi csatába megyünk. Kell ennél több egy hivatásosnak?
– Nem.
– Na ugye.
– Várjunk csak: eszembe jutott! Nem portugálok ezek, hanem perzsák!
– Eben guba.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcai a labdarúgó EB alatt)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.