A hatvanas években lehetünk, bár ez inkább csak feltételezés, mert a kisgyerek számára nem létezik az idő. A valóság viszont egészen sajátos: ami közel van, az mindenek fölött uralkodik, ami pedig távol, az visszahúzódik a mesék, a legendák és a kiismerhetetlen titkok paravánja mögé. Egyvalami azért ebben a szűkre szabott világban is eléggé biztos: a tél, az ízig-vérig, tetőtől talpig tél. A hó már november elején, közepén megérkezik, és egészen február végéig itt tiszteleg. Nagy, kavargó förgetegek szállítják, éspedig fuvardíj nélkül, de vidáman, pajkosan, mert csak úgy a nyakunkba öntik, mi pedig csodálkozva ébredünk: egy éjszaka leforgása alatt annyi esett, hogy ha kinyitjuk az ablakot, fölmarkolhatunk belőle egy labdára valót. Régi trükk, hogy ezt a labdacsot megsózva egy kőkemény gombócot kapunk, ami aztán jó darabig még a kályha mellett is kibírja, bár ehhez a mutatványhoz azért nem árt elővenni egy kislábost.
A hó ablakig ér, és bőven érkezik hozzá az utánpótlás. Érdekes, hogy az ég egy kicsit sárgás, mintha a nap aranyfénye küszködve próbálná magát átverekedni a felhőkön, de az ereje elhal, mert most a hideg, a zúzmara idejét éljük, és ez olyan szabály, amelyet a leghatalmasabb erő is kénytelen betartani. A varjak is megvesznek, ott cikáznak, röpködnek a hóesésben, mi pedig már trappolunk is ki a fészerbe, ahol tavaly óta porosodik a ródli. Nem tudom megmondani, miben különbözik ez az alkalmatosság a szánkótól, de az utóbbi talán kecsesebb, lányoknak való. A ródlit durva talpakra ácsolják, alig megmunkált alkatrészekből rakják össze, így ebbéli minőségében nagyon emlékeztet a T–34-es tankra, amelyről köztudottan nem csiszolták le a hegesztéskor keletkezett csomókat. A ródli férfias darab, de tömzsi, esetlen. Hegyre fölmenni vele egyfajta kötekedés, mert a súlya miatt gyorsan és könnyedén utoléri, majd meg is torpedózza az előtte figurázó szánkókat, ám ez a lányok szemében undorító dolog. Így hát, akinek ródlija van, ráadásul igazi diófából készült, az kénytelen az utcán boldogulni.
A szerencse az, hogy a havazás egy kicsit mindenkit megkergít. Télen a parasztembernek jóformán semmi dolga, leszámítva a menetrendszerűen sorjázódó disznóvágásokat, de a lovakat azért meg kell mozgatni néha, és erre a legkiválóbb alkalom egy kiadós hóesés. Talán a lovak is örülnek ennek, mert ha a kutya hempereg és kergetőzik ebben a puha dunnában, akkor a ló, akinek lelke van, miért ne érezné ugyanezt a boldogságot. Elő is szedik a fészer hátuljából a szánkókat, amelyek a maguk módján eléggé rafinált szerkezetek, mert nincsen más alkatrészük a két robusztus csúszófelületen kívül, amelyre egy kis ügyeskedéssel ráhelyezhető a szekér felső része. Persze a gazdagabbaknak egész szánkójuk is van, olyan oroszos, de a többség beéri ezzel a bütykölttel.
Nagy és bonyolult munkára azért ne gondoljon senki, mire felöltözünk, és a ródlinkat magunk után vonszolva kicsámborgunk az utcára, már nyílnak is a nagykapuk, és egymás után tolakszanak ki a szügyig érő hóba a szánok. A lovak orrából ugyanúgy bodrozódik a dús pára, mint a mozdony oldalából, és talán az erő is közös bennük. Dübörögve vágnak neki a szűztiszta fehérségnek, mi pedig izgatottan várjuk az alkalmat, ami teljessé teszi a ránk váró virtust.
A feladat az, hogy a ródlink elejére kötött madzagot ráakasszuk egy előttünk suhanó szánkó saroglyájára, majd potyautasként végigszáguldozzunk vele a falun. Nem mindegyik gazda tűri ezt, és az ustorával hátra-hátracsapkod, de arra senki sem vetemedik, hogy a lovakat megállítva elkergesse a kapaszkodókat. Ha egy ilyen fogat beindul, az félig-meddig irányíthatatlanná válik, mert bár a gyeplőt azért rángatják becsülettel, a lovak megérzik a mozgás, a szabadság hószagú illatát, és onnantól nem lehet bírni velük. Szép kiegészítése mindennek az, hogy a szánkóval büszkélkedő parasztok feleségei, lányai és azok barátnői mind ott kacarásznak a kocsi- vagy szánkóderékban, és élénk érdeklődéssel tekintenek le ránk, ródlizókra.
A szemenszedett igazság ugyanis az, hogy a lányszíveket ilyenkor, télvíz, azaz télhó idején lehet a legkönnyebben meghódítani. Egy gyors futás, egy ügyes mozdulat, és a ródli madzagja már rá is hurkolódik valamely kiálló alkatrészre, ami ugyan még nem egyenlő a teljes sikerrel, mert a hó alatt a talaj fagyott és olyan hepehupás, mint az ördög bálterme, amelyről köztudott, hogy bokatörésre van kitalálva. Ám a döcögés, billegés és pattogás is a mutatvány része. A lányok kacagnak, mi pedig a szánkó és a lovak által felvert csillámportól tüsszögve visszamosolygunk, és minden pillanattal közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, amely egy férfiember életében a legfontosabb. A következtetés innentől magától értetődő: az ember gyereke nem fogja csak úgy a madzagát, hogy a leglassabban poroszkáló szánkóra csomózva ott zötyögjön egy fészekaljnyi csúnya lány vihorászásának bántó kereszttüzében, hanem vár és türelmeskedik, amíg fel nem tárul az a bizonyos nagykapu, amely mögül kikanyarodik apja szánkóján az egyetlen és igazi szépség. Ilyenkor aztán belead apait-anyait, de mert nagy a konkurencia, megeshet, hogy lemarad, és mégiscsak be kell érnie a szeplősökkel.
Amikor pedig hozzám hasonlóan csenevész, és még tízéves sem múlt el, ösztönösen arra gondol, hogy jövőre is lesz tél, ugyanekkora hóval, és akkor megint próbát tehet. Addig meg inkább csak nézelődik. Jót derül például a szomszédban lakó nagygyereken, aki most egy életem, egy halálom alapon veti magát ama bizonyos szánkó után, és bár többszöri hasra esés után végül sikerül ráhurkolnia a ródlija zsinórját a szóban forgó saroglyára, egy alattomos göröngyön felborul, és onnantól a szánkó után forogva, pörögve, pattogva a köznevetség tárgya lesz. Ennél még az is jobb, ha elmegyünk a ródlinkkal a nagyhegyre szeplős lányokat torpedózni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.