Aznap is babfőzelék volt vacsorára. Már megint. De ezúttal apróra vágott hagymát és karikára szeletelt virslit is kevert bele, hogy tartalmasabb legyen. Végül is ünnep van. A főzelékkonzervet hazafelé vette. Szerette a hagymát, így gazdagon meghintette vele az ételt. Egy műanyag tálcára rakta a tányért, s a tálcát ölébe fogva ült le a televízió elé. Szemcsés volt a vétel a szobaantennával, éppen élvezhető volt a meccs. Halkan pittyent a telefon. Messenger-üzenet jött. Óvatosan tette a kanapé karfájára a távirányítót. Volt már rutinja ebben a mozdulatban. Ha egy picivel arrább teszi, akkor a parkettára esik az eszköz, ha pedig errébb, akkor az ölébe, bele a vacsorába. Nem vette kézbe a telefont. Fejét épphogy balra mozdítva olvasta el az üzenetet.
„Apa, küldesz egy kis pénzt?”
A kanál megállt félúton a levegőben. Ha nem lett volna tele a főzelékkel, a megfigyelő nem tudhatta volna, hogy a kanál a szájától a tányér felé vagy a tányértól felfelé, a száj irányába tartana éppen. De nem volt megfigyelő. Senki sem volt a szobában rajta és a világító telefonon kívül. „Apa, küldesz egy kis pénzt?”
Anélkül, hogy szemét levette volna a telefonról, a kanalat lassan visszaengedte a tányérba. Elengedte, s kezével a telefonért nyúlt. Nem vette kézbe. Nem nyitotta meg az üzenetet. Egyetlen ujjal arrébb pöccintette az üzenetet, s eltűnt a képernyőről. Furcsán volt sűrű a babfőzelék. Ahhoz elég sűrű volt, hogy ne süllyedjen el rögtön a kanál, de ahhoz nem eléggé, hogy a tetején megtartsa. Némán nézte, ahogy a kanál lassan belesüllyedt az ételbe. Előbb még kilátszott a pereme, később már csak a nyele. Aztán a nyeléből is egyre kevesebb. Vajon koppanni fog a kanál, amikor a tányér aljára ér? – gondolta, majd azt, hogy a két szál virsliből egyet meg kellett volna hagyni holnapra. Jó lett volna mustárral is.
A tévére emelte tekintetét, de a szeme megakadt a készülék előtt heverő sárga csekkeken. Körmérkőzést játszanak a bent maradásért – mosolyodott el a saját humorán. Amelyik nyer, azt befizeti. Persze, amelyik magas, az már a selejtezőben kiesik.
Újra pittyent a telefon. „Apa, ott vagy? Válaszolj!”
Átkozott technika! Minden valós idejű, minden azonnali! Tudja, hogy láttam az üzenetét? – tűnődött. Újra kézbe vette a kanalat. Nem koppant. Megkeverte a főzeléket, hogy a sűrűje akadjon a kanálba. A szájához emelte a virsliben bővelkedő falatot. Csukott szemmel élvezte az ízeket. A hagyma csípte a nyelvét, a virsli pedig adott egy kis füstös ízt az ételnek. Ízlett. Holnap vesz másik virslit. Vajon, mire kell a gyereknek a pénz? Már megint mire?
Lassan rágta a falatot. Nézte a meccset, de gondolatai máshol jártak. Évek óta elvált. A tartásdíjat levonják a fizetéséből. A bankszámláról meg a lakáshitelt. A gyerektől is el kellett válni, nem csak az asszonytól. De a gyerektől nem akar. Még kilenc nap a fizetésig. „Mindig számíthatsz rám! Olyan nincs, hogy én ne segítenék!” – jutottak eszébe saját szavai, amelyeket legutóbbi találkozásukkor mondott a gyereknek. Szerelmi ügyekben kérte a tanácsát. Gyerekkor, első szerelem – mosolyodott el. Vajon a gyerek tudja, hogy az anyja volt az első szerelme?
Újra letette a kanalat, ezúttal a tányér mellé a tálcára. Kézbe vette a telefont és tárcsázott. A gyerek egyből felvette. – Nem írtad, hogy mire és mennyit.
– Jajj, Apu, köszi. – Jó volt hallani a gyerek hangját. – Elhívtam moziba, ahogy mondtad, és kéne egy ötös a jegyre.
– Hát persze! – mondta fesztelenséget csempészve a hangjába. – Csak érezd jól magad!
Nagy levegőt vett. A hívás véget ért, de nem tette vissza a telefont a karfára. Kézben tartva nyitotta meg a banki alkalmazást. Egy ötös.
A távirányítóért nyúlt, felhangosította a tévét. Holnap mégse vesz füstölt virslit. Üres lesz a babfőzelék. Nem baj. Úgyis csak egy napig tart a születésnapja.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
– Aggyisten, hölgyem, ez a Polip Sándor utca?
– Mit képzel, hogy így megengedi magának, hogy eltévedjen?
– Nem vagyok jártas!
– Azt látom! Elég csak ránézni ruházatára, ábrázatára, meg arra, ahogy jár, ahogy tekintget, ahogy rágcsálja a látványt, ahogy a kiállását hordozza. …Ahogy végig alamuszin stíröl engem most is. Zajos szemű, szépen kidolgozott férfi ön.
El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.
Ki ne ragadná meg a tökéletes alkalmat, hogy három napra kölcsönkapja legjobb barátnője otthonát a kutyájával együtt? Micsoda idill beköltözni egy teljes hétvégére a belvárosba, ahol felnőttektől és – legfőképpen – saját szülőtől mentesen feszegetheti az ember önállóságának eddig visszafogott határait.
Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.
Akkoriban így vártuk a telet. S a tél meg is érkezett. Apró késésekkel, de mindig megjött. A fehér szépség, a koronás király! Uralkodó volt, leigázó és felemelő. Mindig más belépővel érkezett. Olykor úgy robbant be hozzánk, mint egy őrjöngő vén király, haját, szakállát bőszen tépve, mély orgonahangon bömbölve, átkozódva, zúgó szélvihart gerjesztve, hogy csak nyögtek és recsegtek erejétől a temető vén fái a falu fölött. Máskor meg észrevétlenül jött.
Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik. Nem úgy van ez, mint nyáron, amikor minden tekintet egy ingyenutazást jelent, és az azzal járó élményt, mely a felpillantó abbéli képességétől függ, hogy fogékony-e egy ilyen kalandra, vagy sem.
Szeretem az orvosokat. A megfontolt fajtákat, akik figyelnek, bólogatnak, felismerik a ritka betegségeket, mert én igazán sosem kapok el hétköznapi, buszon terjedő náthát, aztán azokkal a sejtelmes betűkkel megírják a receptet. Csak az ápolókat nem szeretem. Beviharzanak, kikapják a drága doktornő kezéből a papírt, és úgy vágják be az ajtót, mintha a sokk a kezelés része lenne.