– Aggyisten, hölgyem, ez a Polip Sándor utca?
– Mit képzel, hogy így megengedi magának, hogy eltévedjen?
– Nem vagyok jártas!
– Azt látom! Elég csak ránézni ruházatára, ábrázatára, meg arra, ahogy jár, ahogy tekintget, ahogy rágcsálja a látványt, ahogy a kiállását hordozza. …Ahogy végig alamuszin stíröl engem most is. Zajos szemű, szépen kidolgozott férfi ön.
– Ne legyen már ilyen szilárd! Tartsuk szárazon a hintőport. Úgy beszélünk, mintha már utána lennénk annak, aminek még valójában előtte vagyunk. Adjon hát zálogot. Hatot!
– Már elígérkeztem!
– Produkálja magát itt, mimóza, míg hetekből holnapok lesznek. Ön egy jó értelemben bukott angyal. Sikeres panaszkodó.
– Hogy maga mennyire nem idevaló…
– Idevalósi vagyok én, csak nem itt lakom…
– Szavai előtt, vagy után érdemes riadnom?
– Maga olyan csudálatos, hogy kapásból ipari erotikus filmben lenne a helye!
– …hülye. Én nem szerepelhetek… az ágyékom miatt. Se a bokáim miatt se.
– …van kedve beszélgetni ráérősen? Mesélje el magát. Zömében meg akarom ismerni.
– Hogyne. Találkozzunk a Gépgaléria kőbokrainál, a Mólóval szemközti stégen, a Kastélyfagylaltozó és a Levesgyár között, a Kvantumkölcsönzővel szemközt.
– Frászkarikát, messzinek hangzik, már most elfelejtettem a felét!
– Hát jó… Nem bánom, hazakísérhet.
– …megbízik bennem! Vigyen magával! Mondja, milyen volt az első csókja?
– …olyan, mint az utolsó: hímporos, felejthető kora déli tizenkettő utánra járt, amikor.
– Á, meg is érkeztünk? De szép. Nagy. Honnan ez a ház?
– Örököltem simán. Nem túl nagy.
– De búskomor a kerítés, meg a vakolat ott. S mi az a savanyú homály? Volt a családban gyötrődőművész? Hát alanyi költők? Meg nem értett festőfeltalálók netán???
– Nem tőlük örököltem.
– Ne tévessze meg magát, de ahhoz nem kell szuperképesség, hogy örököljön az ember, az nem teljesítmény.
– Kész! Nem lépheti át küszöböm!
– Úgy nem jutok be.
– Majd nyitva hagyom a nyári ablakot legfeljebb. Akkor este majd belopózhat, mint a huzat. Csak ne tudjak róla.
– Nyitva hagyná a nyárit…? Ki hallott már olyat? Novemberben??…? Jól meggondolta ezt? Novemberi májusfát nem akar?
– (…)
– Szép esetlensége ugyanakkor változatlanul ellenállhatatlan. Megtanítanám magát könyörögni, meg pár bökkenőre, ha kesztyűbe dudálni nem is… Na, csillan már?
– Ma van a lélekvándorlás világnapja. Tudta?
– Késő ebédutánra jár az idő…
– Nem sikerülhet minden a terveinek megfelelően.
– Engedjen be mégis magához, megbütykölném. Ne kelljen harapófogóval kicsikarnom! Használjuk ki egymást, de jó értelemben, „komámasszony” … (…) … Elragadó hölgyi boldogtalansága férfi elkövetőért béget.
– Nem vagyok lelkileg könnyű eset, tudnia kell. Betegesen fóbiázom a csalódásoktól, s katasztrófáktól. …Meg a szomorú tejdesszertektől, az idegen növényektől, a nem szögletes spenóttól, meg a szabadon lévő krumplicsírától. …Meg a fájdalomtól!
– A fájdalom csak az elménkben van…
– …Elég ott! Bőven. Meg az emberi szívben!
– Csókot? Adjak?
– Mit ért maga a csókokhoz? Hallatlan! Mit nem merészel már? Eredjen! Jó, hogy nem egyenesen a hímtagjával integet nekem …mint szívélyes kanlendítés, mely bűnre invitál. …Ne lökdössön, hagyja már a fejbúbomat!
– Nyakszirtje egyedülálló. …Tehát mér’ nem fekszik le velem soha? Miért nem sír??
– Már sírok, de komolyan… Szerencséje, hogy szimpatikus az idegrendszerem. Legalább a lakáskulcsom hadd kaparjam elő. Ne ajtóstul rontsunk. Bontsunk vitorlát előtte.
– Gyorsan sebesen.
– … Ez meg itt a konyha… amaz ott a lépcső… a feljárat… itt az új padlózat… eredeti mennyezet… Cserépkályhasor, bekapcsolva… intimkert…! …Nesze, orgonit díszpiramis, kitisztítja a hozzáállását!!
– Megtarthatom? Kelleni fog szíve ellopásának vastag szüneteiben…
– …Hitelre lopni? …majd eladná magát? Tipikus vigécinger.
– Ó, hústépő tejfogak, vicsorgó tejagyarak. Csókot, de izibe, maga agyarosajkú! Nem hiába engedett be, maga is tudja! Mutassa minden porcikáját, ízről-ízre, fiatal személy. Velem a csütörtök is péntek ízű… Szemenszedett örökkévalóságom mindig nagy port ver fel, különösen ma. Csellóderekú, nőkarcsúságú! Minden bájjal megkent.
– Egy emberként kuncogok! …Most meg a képembe ásít?
– Így ásít az ember, ha szerelmes…
– Időpazarlás a szerelem béklyóiba esni!
– Mégis fokoznám a felhasználói élményt. Ideje hát, hogy tenyerem alatt fenekek kerekedjenek.
– Lassan a testemmel, mi ez a randalír?
– Mit szól? Hajlékában itt vonul belőlem egy példány, mely senkinél sem szabadabb, s szomorúbb. Mondjak valamit? „A csók a szív májusa”. …Kóstoljon meg!
– Ha tehetném se! Ronda ember. Faragatlan rémség. Ronda, mint a busz. Nem is jártatom magam fölöslegesen. Pocakos hátú tekintettel nézheti zsémbes valómat.
– …No! hiába mutatja ki nekem a szeme fehérjét, annál fejlettebb a szeretetnyelvem. Magának a legérdekesebb vonása az érdektelensége.
– Mit merészel megint? Hékás! Engedje szabadon derekamat.
– Nini, hogy ruccan arcán az a kis mosoly! …Igen, arcán tagadhatatlan mosoly szerepel ott. Megmosolyogtattam arcát.
– Az csak udvarias délibáb. Pótcselekvés. Reflexszimpátia. Amúgy ma nem szerelemhez öltöztem.
– Emberszerű ember legyen a talpán, aki ellen tud állni izgalmas látványelemeinek. Szemeimnek szegezhetné kimondott meztelenségét. Nézze, ilyen helyzetben, s időben …én már rendesen összekócolva szoktam lenni.
– Akkor kívül tágasabb! …kinőttem én már a szerelemből.
– Miként a halálból, úgy a szerelemből sem lehet kinőni.
– Maga is ugyanolyan ember! Nem tartózkodom én a gyönyöröktől, csak nehezemre esnek…
– Elnézem jóízű szemeit…
– S ha már vendégségbe jött, találóan meg kéne kínáljam valamivel.
– Ne!!
– …de nincs is itthon semmi, ami meg van, az kell…
– … hiszen maga reszket!!!
– Úgy fázom, pedig megtermékenyítően lágy este ígérkezik máma.
– Nem igaz. Koponyaűri nyomás uralkodik önnél, ott fent.
– Kivel beszélek? Maga anti-szívtipró … lóvá tenne?
– …ha kedves az előélete, ha rozsdamentes, vetkezzen meztelenre nekem!
– Túrót. A szex csak húsvers.
– Nem vártam mást attól, kinek arcára ilyen rútul kiül a szöszmöt… De vajon ön szöszmötölősebb a legelvetemültebb szöszmötölősnél is? Próbáljuk meg lehántani a leplet!
– Új ruha van rajtam…
– Mert szeretne végre valami jóban sántikálni! Ám csak frissen mosott gyónás, előkelően szakadt, méltóságteljes koldusgönc az. Na, majd a mindjárti csömöszölés lemossa magáról. Hatástalan rám minden vaginális fintora.
– „Mit képzel ez a beképzelt bikacsecsemő?” Tudja, mit gondolok? Hát, ezt. Pontosan ezt.
– Ebben szemernyi kétségem sem volt. Maga jóval rosszabb. Csukott homloka, visszafogott arca barátságtalan belsőt ígér most is.
– Későre jár, ebédelnem kell, dúsgazdag pörkölt vár rám, borzas kaláccsal.
– Akkor magára is hagyom. Megyek vissza eltévedni… „Veszélyes küldetésekre sose a saját testedet használd” – így mondják a Tévedhetetlenek.
– …Megunható a mindenféle kudarc, akár a tánc…
– Ha sokat akarsz, kisebbet kell álmodnod az egészségesnél, hogy soknak érezd majd azt, ami jut…
– …mikor láthatom újra… (…) …?!
– …akkor, amikor általában eltévedek errefelé.
– Várni fogom…
