– Aggyisten, hölgyem, ez a Polip Sándor utca?
– Mit képzel, hogy így megengedi magának, hogy eltévedjen?
– Nem vagyok jártas!
– Azt látom! Elég csak ránézni ruházatára, ábrázatára, meg arra, ahogy jár, ahogy tekintget, ahogy rágcsálja a látványt, ahogy a kiállását hordozza. …Ahogy végig alamuszin stíröl engem most is. Zajos szemű, szépen kidolgozott férfi ön.
– Ne legyen már ilyen szilárd! Tartsuk szárazon a hintőport. Úgy beszélünk, mintha már utána lennénk annak, aminek még valójában előtte vagyunk. Adjon hát zálogot. Hatot!
– Már elígérkeztem!
– Produkálja magát itt, mimóza, míg hetekből holnapok lesznek. Ön egy jó értelemben bukott angyal. Sikeres panaszkodó.
– Hogy maga mennyire nem idevaló…
– Idevalósi vagyok én, csak nem itt lakom…
– Szavai előtt, vagy után érdemes riadnom?
– Maga olyan csudálatos, hogy kapásból ipari erotikus filmben lenne a helye!
– …hülye. Én nem szerepelhetek… az ágyékom miatt. Se a bokáim miatt se.
– …van kedve beszélgetni ráérősen? Mesélje el magát. Zömében meg akarom ismerni.
– Hogyne. Találkozzunk a Gépgaléria kőbokrainál, a Mólóval szemközti stégen, a Kastélyfagylaltozó és a Levesgyár között, a Kvantumkölcsönzővel szemközt.
– Frászkarikát, messzinek hangzik, már most elfelejtettem a felét!
– Hát jó… Nem bánom, hazakísérhet.
– …megbízik bennem! Vigyen magával! Mondja, milyen volt az első csókja?
– …olyan, mint az utolsó: hímporos, felejthető kora déli tizenkettő utánra járt, amikor.
– Á, meg is érkeztünk? De szép. Nagy. Honnan ez a ház?
– Örököltem simán. Nem túl nagy.
– De búskomor a kerítés, meg a vakolat ott. S mi az a savanyú homály? Volt a családban gyötrődőművész? Hát alanyi költők? Meg nem értett festőfeltalálók netán???
– Nem tőlük örököltem.
– Ne tévessze meg magát, de ahhoz nem kell szuperképesség, hogy örököljön az ember, az nem teljesítmény.
– Kész! Nem lépheti át küszöböm!
– Úgy nem jutok be.
– Majd nyitva hagyom a nyári ablakot legfeljebb. Akkor este majd belopózhat, mint a huzat. Csak ne tudjak róla.
– Nyitva hagyná a nyárit…? Ki hallott már olyat? Novemberben??…? Jól meggondolta ezt? Novemberi májusfát nem akar?
– (…)
– Szép esetlensége ugyanakkor változatlanul ellenállhatatlan. Megtanítanám magát könyörögni, meg pár bökkenőre, ha kesztyűbe dudálni nem is… Na, csillan már?
– Ma van a lélekvándorlás világnapja. Tudta?
– Késő ebédutánra jár az idő…
– Nem sikerülhet minden a terveinek megfelelően.
– Engedjen be mégis magához, megbütykölném. Ne kelljen harapófogóval kicsikarnom! Használjuk ki egymást, de jó értelemben, „komámasszony” … (…) … Elragadó hölgyi boldogtalansága férfi elkövetőért béget.
– Nem vagyok lelkileg könnyű eset, tudnia kell. Betegesen fóbiázom a csalódásoktól, s katasztrófáktól. …Meg a szomorú tejdesszertektől, az idegen növényektől, a nem szögletes spenóttól, meg a szabadon lévő krumplicsírától. …Meg a fájdalomtól!
– A fájdalom csak az elménkben van…
– …Elég ott! Bőven. Meg az emberi szívben!
– Csókot? Adjak?
– Mit ért maga a csókokhoz? Hallatlan! Mit nem merészel már? Eredjen! Jó, hogy nem egyenesen a hímtagjával integet nekem …mint szívélyes kanlendítés, mely bűnre invitál. …Ne lökdössön, hagyja már a fejbúbomat!
– Nyakszirtje egyedülálló. …Tehát mér’ nem fekszik le velem soha? Miért nem sír??
– Már sírok, de komolyan… Szerencséje, hogy szimpatikus az idegrendszerem. Legalább a lakáskulcsom hadd kaparjam elő. Ne ajtóstul rontsunk. Bontsunk vitorlát előtte.
– Gyorsan sebesen.
– … Ez meg itt a konyha… amaz ott a lépcső… a feljárat… itt az új padlózat… eredeti mennyezet… Cserépkályhasor, bekapcsolva… intimkert…! …Nesze, orgonit díszpiramis, kitisztítja a hozzáállását!!
– Megtarthatom? Kelleni fog szíve ellopásának vastag szüneteiben…
– …Hitelre lopni? …majd eladná magát? Tipikus vigécinger.
– Ó, hústépő tejfogak, vicsorgó tejagyarak. Csókot, de izibe, maga agyarosajkú! Nem hiába engedett be, maga is tudja! Mutassa minden porcikáját, ízről-ízre, fiatal személy. Velem a csütörtök is péntek ízű… Szemenszedett örökkévalóságom mindig nagy port ver fel, különösen ma. Csellóderekú, nőkarcsúságú! Minden bájjal megkent.
– Egy emberként kuncogok! …Most meg a képembe ásít?
– Így ásít az ember, ha szerelmes…
– Időpazarlás a szerelem béklyóiba esni!
– Mégis fokoznám a felhasználói élményt. Ideje hát, hogy tenyerem alatt fenekek kerekedjenek.
– Lassan a testemmel, mi ez a randalír?
– Mit szól? Hajlékában itt vonul belőlem egy példány, mely senkinél sem szabadabb, s szomorúbb. Mondjak valamit? „A csók a szív májusa”. …Kóstoljon meg!
– Ha tehetném se! Ronda ember. Faragatlan rémség. Ronda, mint a busz. Nem is jártatom magam fölöslegesen. Pocakos hátú tekintettel nézheti zsémbes valómat.
– …No! hiába mutatja ki nekem a szeme fehérjét, annál fejlettebb a szeretetnyelvem. Magának a legérdekesebb vonása az érdektelensége.
– Mit merészel megint? Hékás! Engedje szabadon derekamat.
– Nini, hogy ruccan arcán az a kis mosoly! …Igen, arcán tagadhatatlan mosoly szerepel ott. Megmosolyogtattam arcát.
– Az csak udvarias délibáb. Pótcselekvés. Reflexszimpátia. Amúgy ma nem szerelemhez öltöztem.
– Emberszerű ember legyen a talpán, aki ellen tud állni izgalmas látványelemeinek. Szemeimnek szegezhetné kimondott meztelenségét. Nézze, ilyen helyzetben, s időben …én már rendesen összekócolva szoktam lenni.
– Akkor kívül tágasabb! …kinőttem én már a szerelemből.
– Miként a halálból, úgy a szerelemből sem lehet kinőni.
– Maga is ugyanolyan ember! Nem tartózkodom én a gyönyöröktől, csak nehezemre esnek…
– Elnézem jóízű szemeit…
– S ha már vendégségbe jött, találóan meg kéne kínáljam valamivel.
– Ne!!
– …de nincs is itthon semmi, ami meg van, az kell…
– … hiszen maga reszket!!!
– Úgy fázom, pedig megtermékenyítően lágy este ígérkezik máma.
– Nem igaz. Koponyaűri nyomás uralkodik önnél, ott fent.
– Kivel beszélek? Maga anti-szívtipró … lóvá tenne?
– …ha kedves az előélete, ha rozsdamentes, vetkezzen meztelenre nekem!
– Túrót. A szex csak húsvers.
– Nem vártam mást attól, kinek arcára ilyen rútul kiül a szöszmöt… De vajon ön szöszmötölősebb a legelvetemültebb szöszmötölősnél is? Próbáljuk meg lehántani a leplet!
– Új ruha van rajtam…
– Mert szeretne végre valami jóban sántikálni! Ám csak frissen mosott gyónás, előkelően szakadt, méltóságteljes koldusgönc az. Na, majd a mindjárti csömöszölés lemossa magáról. Hatástalan rám minden vaginális fintora.
– „Mit képzel ez a beképzelt bikacsecsemő?” Tudja, mit gondolok? Hát, ezt. Pontosan ezt.
– Ebben szemernyi kétségem sem volt. Maga jóval rosszabb. Csukott homloka, visszafogott arca barátságtalan belsőt ígér most is.
– Későre jár, ebédelnem kell, dúsgazdag pörkölt vár rám, borzas kaláccsal.
– Akkor magára is hagyom. Megyek vissza eltévedni… „Veszélyes küldetésekre sose a saját testedet használd” – így mondják a Tévedhetetlenek.
– …Megunható a mindenféle kudarc, akár a tánc…
– Ha sokat akarsz, kisebbet kell álmodnod az egészségesnél, hogy soknak érezd majd azt, ami jut…
– …mikor láthatom újra… (…) …?!
– …akkor, amikor általában eltévedek errefelé.
– Várni fogom…
El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.
Ki ne ragadná meg a tökéletes alkalmat, hogy három napra kölcsönkapja legjobb barátnője otthonát a kutyájával együtt? Micsoda idill beköltözni egy teljes hétvégére a belvárosba, ahol felnőttektől és – legfőképpen – saját szülőtől mentesen feszegetheti az ember önállóságának eddig visszafogott határait.
Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.
Akkoriban így vártuk a telet. S a tél meg is érkezett. Apró késésekkel, de mindig megjött. A fehér szépség, a koronás király! Uralkodó volt, leigázó és felemelő. Mindig más belépővel érkezett. Olykor úgy robbant be hozzánk, mint egy őrjöngő vén király, haját, szakállát bőszen tépve, mély orgonahangon bömbölve, átkozódva, zúgó szélvihart gerjesztve, hogy csak nyögtek és recsegtek erejétől a temető vén fái a falu fölött. Máskor meg észrevétlenül jött.
Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik. Nem úgy van ez, mint nyáron, amikor minden tekintet egy ingyenutazást jelent, és az azzal járó élményt, mely a felpillantó abbéli képességétől függ, hogy fogékony-e egy ilyen kalandra, vagy sem.
Szeretem az orvosokat. A megfontolt fajtákat, akik figyelnek, bólogatnak, felismerik a ritka betegségeket, mert én igazán sosem kapok el hétköznapi, buszon terjedő náthát, aztán azokkal a sejtelmes betűkkel megírják a receptet. Csak az ápolókat nem szeretem. Beviharzanak, kikapják a drága doktornő kezéből a papírt, és úgy vágják be az ajtót, mintha a sokk a kezelés része lenne.
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.