– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája. Zöld szeme örömtől csillogott. Apa minden szombat délelőtt, miután bevásárolt a piacon, elviharzott a totózóba, a Déli pályaudvarnál az úgynevezett kerengőbe, megszokott asztaltársasággal. Együtt nézték át a Sportfogadást, majd tippeltek. Közösen fizették be a totószelvényeket, és ha nyertek, igazságosan osztották el egymás között. Mindig vártam, hogy apa nyerjen a totón, mert akkor különleges édességet vásárolt nekem, például Grandolettit.
– Na, kivel találkoztál? – kérdezett vissza anya. Arcán őszinte kíváncsiság tükröződött.
– Mancival.
– Tényleg? – csodálkozott anya. – De hát nemrég még az a hír járta róla, hogy Bécsben van a menekülttáborban.
Igen, arra emlékeztem én is. Reggel, félálomban hallottam, ahogy apa és anya a konyhában suttogtak erről, miközben apa épp az uzsonnáskenyeremet kente meg, amit magammal vittem az iskolába.
– Nem volt jó ötlet ez a disszidálósdi – mondta apa anyának. – Én mondtam neki akkor is, amikor erre készült. Ott kint sincs kolbászból a kerítés. Aztán micsoda hülye ötlet az, hogy befizet egy háromnapos bécsi turistaútra, és amikor a busz már indulna vissza, egyszerűen nem száll fel, hanem ott marad, és jelentkezik politikai menekültnek a táborba. Na, mindegy is – fejezte be apa –, hál’ istennek, itthon van. És képzeld, a totózóban dolgozik főállásban, ott találkoztunk. És még egy nagy újság van vele kapcsolatban – nézett apa sejtelmesen.
Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.
– Nem kéne azért ennyire kihívóan öltözködnie – mélázott el anya. – Az ő korában nem illene már ezekben a harsány színekben járnia. Középkorú asszony már.
– Na, mondjam vagy ne mondjam az újságot? – kérdezte apa.
– Mondjad, persze – válaszolta anya, és rágyújtott egy cigarettára. A halas hamutartóba hamuzott, abba, a kedvencembe, amelyik akkor még nem tört össze.
– Szóval, Manci szerelmes lett. Egy grófba. Úgy hívják a férfit, hogy Bálintfay Bálint – rukkolt elő apa a történettel.
– Micsoda? – hüledezett anya. Akkor, a 80-as években egy igazi gróf felbukkanása számunkra úgy hatott, mintha valaki azt mesélte volna, hogy visszajött a Holdról. – És hol találkoztak? Mesélj!
– A grófot szegényt kitelepítették az 50-es években – kezdett bele a történetbe apa. – Úgyhogy lecsúszott egzisztencia lett. Főállásban egy gyárban dolgozik. De szeret totózni. Úgyhogy egy nap betért a Déli totózóba, és meglátta Mancit a pult mögött. Szerelem első látásra. Manci ránézett a grófra, a gróf vissza rá, és elvesztek mindketten. Már nem kell aggódnunk, hogy esetleg megint disszidálni szeretne. Nagyon boldog. A grófnak van egy társbérlete fent a hegyen, a Költő utcában. Eredetileg övé volt az egész lakás, de a kommunisták ugye elvették. Már össze is költöztek.
– Ez fantasztikus hír – mondta anya. – Manci megérdemelte a boldogságot.
– Arra gondoltam – folytatta apa –, meghívhatnánk őket vendégségbe. Gondolom, a grófnak is jólesne, hogy így örülünk nekik családilag.
– Jó, legyen – válaszolt anya. – Mit csináljak nekik? Töltött csirke jó lesz?
– Igen, azt nagyon finomra sütöd.
Két hét telt el, amikor szombat délben csengettek.
Manci és a gróf álltak az ajtóban, kéz a kézben.
– Mancikám, kerüljetek beljebb – tessékelte be őket apa.
– Tóth Katalin vagyok – mutatkozott be megilletődötten anya.
A gróf olyat tett, amit addig még sosem láttam.
– Kezit csókolom – mondta. – Bálintfay Bálint vagyok.
És kezet csókolt anyának.
Engem már a neve is lenyűgözött. És olyan szépen, választékosan beszélt. Elegáns ruhát viselt.
– Bálintkám, egy felest? – kérdezte apa. Látszott, ők már a totózóban összemelegedtek.
– Persze, Gyurikám, egészségünkre.
Aztán ebéd alatt a gróf mesélt hányatott sorsáról, hogyan kellett a rizsföldeken dolgoznia egy kis faluban a Rákosi alatt. Mindeközben Manci végig szerelmes pillantásokkal illette, és simogatta kék eres, ráncos kezét.
– De aztán minden jó, ha a vége jó. Látjátok, most boldog vagyok. Megtaláltam az én Mancimat. Gyertek fel hozzánk, a Költő utcába – mondta a gróf. Rám nézett, és folytatta: – Hamarosan érik a cseresznye, Klári, lenne kedved nálunk cseresznyét szedni, és játszani a kiskutyákkal?
– Persze – mondtam. – Milyen kiskutyájuk van?
– Egy kölyök német juhász. Meglátod, tüneményes jószág.
Apa elégedetten csukta be az ajtót, amikor elmentek. Mindig örült, ha boldog embereket látott maga körül.
– Na? – fordult anyához.
– Hát nem is tudom – mondta anya. – Jó nagy köztük a korkülönbség. A gróf legalább húsz évvel idősebb Mancinál.
– Na és? – folytatta apa. – A boldogságot nem az évek száma határozza meg. Öröm rájuk nézni.
– Na jól van – hagyta rá anya. – Mikor menjünk hozzájuk?
Éltek aztán sok-sok éven át Manci és a gróf boldogságban fent a hegyen. Amikor a gróf beteg lett, Manci odaadóan ápolta. Utoljára aztán anya keresztapjának temetésén találkoztam Mancival. Akkor már egyetemre jártam.
– Klári, hogy tetszik az egyetem? – kérdezte Manci a halotti toron. – A jog csodálatos tudomány. Az én Bálintom is azt végezte el. Tudod, amióta elment abba a másik világba, ahonnan nem tért vissza még halandó, csak tengek-lengek. Egy dolgot viszont jól jegyezz meg, Klárikám, ha életedben egyszer megéled azt az érzést, amit szerelemnek hívnak, már megérte. És tudod, velünk ez megtörtént. És nem tudhatjuk, hol jön el a szerelem. Látod, nekem a totózóban. Na de nézd csak – vett elő egy fényképet a retiküljéből, ami egy lógó fülű kölyökkutyát ábrázolt –, ő most a kutyám. Enyhíti egy kicsit a magányomat.
Ha Mancira gondolok, mindig úgy látom őket magam előtt, ahogy először léptek be hozzánk a gróffal a lakásba, kéz a kézben, és arra gondolok, hogy semmi sem lehetetlen.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
