Ki ne ragadná meg a tökéletes alkalmat, hogy három napra kölcsönkapja legjobb barátnője otthonát a kutyájával együtt? Micsoda idill beköltözni egy teljes hétvégére a belvárosba, ahol felnőttektől és – legfőképpen – saját szülőtől mentesen feszegetheti az ember önállóságának eddig visszafogott határait.
Zoé természetesen örömmel elvállalta, hogy őrzi a házat, amíg barátnője a szülőkkel együtt elutazik. Igazából az általa különösen kedvelt kutyájukra kellett vigyázzon, így hát úgy érkezett meg a bérház hetedik emeleti lakásába, hogy három napra bőven elegendő holmi volt nála. Elköszönt a barátnőtől és a szüleitől, jó utat kívánt nekik, és izgatottan vágott neki a kivételes alkalomnak, hogy a kutyával kettesben maradva teljesen önállóan vigyázzon a házra. Minden rendkívül ígéretesnek mutatkozott, egészen, amíg szombaton a nap fel nem virradt.
Zoé kipihenten hívta a kutyát reggelizni. Tudta, hogy a legkisebb konzerv- vagy zacskóhangra szinte berontva érkezik, most viszont akárhogy hívta, csalogatta, néma csend volt a házban. A lánynak rendkívül gyanús volt, ezért elkezdte járni a lakást. Az egyik szobában meg is találta a szőnyegen fekvő állatot. Zoé döbbenten jött rá, hogy a nagytestű házőrző épp ezt az alkalmat találta megfelelőnek arra, hogy kimúljon. Elöntötték a gondolatok. Most mit tegyen? Hogy mondja el a családnak? Miért pont most, és miben kellett megdöglenie? Egyáltalán volt-e baja? Mert ha igen, ő bizony nem vett észre semmit. Talán csak öreg volt.
Akárhogy is tűnődött, a délelőtti leckeírást el kellett halasztania. Nyár eleje lévén a bérházban adódott némi fülledtség és terjengeni kezdett a szag. Be kellett csuknia a szoba ajtaját, amíg kitalálta, mit tegyen.
Először is felhívta a családot. Őszintén elmondta mi van, mert három nap alatt teljesen bomló szaga lesz a lakásnak, ha a kutya nem kerül el innen. A lány nem győzött mentegetőzni, hogy nem, nem engedte ki az utcára, nem mérgezte meg és nem is ütötte le. Mint kiderült, a szülőknek egyik eset sem fordult volna meg a fejében, ha ő nem hozza fel. Borzasztóan sajnálták a helyzetet, de mivel külföldről nem olyan egyszerű hazateleportálódni, mondani akarták, hogy nyugodtan menjen haza és odahívnak valami ismerőst, aki el tudja intézni a helyzetet. Igen ám, csakhogy Zoé biztos volt benne, hogy egyébként is féltő szülei ezt a szerencsétlen helyzetet hallva végelegesen megbizonyosodnának arról, hogy lányuk nem képes kezelni az élet kihívásait. A kőfallal körülvett internátusok olyannyira eltörpülnek az otthoni burokhoz képest, hogy azt lehetne hinni, fel sem épültek, szóval legalább barátnője szülei előtt sikerült biztosan állítania, hogy megbirkózik az üggyel.
Itt kezdődtek a megoldásért kiáltó problémák tolakodni. Budapesti bérház, minden le van betonozva, a kutyát még csak el sem áshatja valamelyik kertvégben. Tetemszállítót kellene hívnia, de fogalma sincs róla, hogy kell azokat a papírokat meg egyebeket intézni. Annyi lehetőség és feladat zúdult rá hirtelen, hogy nem tudta eldönteni, a melegtől vagy a saját agyától fog szélütést kapni. Addig gondolkodott, míg valami isteni sugallatra eszébe nem jutott a bőrönd. A bőrönd, amiben a cuccait hozta. Ellenőrizte a kutya és a bőrönd méretét, szemmértékre egyezni látszott. Őrültség volt, de nem maradt más választása. A döglött kutyának távoznia kellett a lakásból.
Így történt, hogy Zoé nekigyürkőzött a feladatnak és a bőröndbe gyömöszölte a szerencsétlen jószágot, ami éppen csak belefért. Lecipelte a bérház lépcsőin egész a hetedikről – mivelhogy a liftet javították –, majd döcögő kerekekkel végig gurult az utcán a villamosmegállóig. Gőze sem volt róla, hol szálljon le, melyik parkban vagy híd alatt szabaduljon meg a tetemtől. Képzelhetitek, micsoda krízishelyzetet kellett elrendeznie szegény lánynak, ennyire még a geometria témazárónál sem izgult – pedig annak megoldása sem került sokkal kevesebb energiába. Amikor megjött a villamos és leszálltak az emberek, ő két kézzel nekiveselkedett, hogy felvonszolja a súlyos bőröndöt. A kerekek beakadtak az egyik fokba, mögötte türelmetlenül toporogtak az utazni vágyók, ő pedig fokról fokra pakolta magasabbra. Kínlódását észrevette egy fiatalember. Udvariasan felajánlotta a segítségét, a nehézség azonban őt is meglepte, olyannyira, hogy meg kellett kérdezze:
– Mégis mit cipelsz ennyire?
Zoé leblokkolt a váratlan kérdésen. Ki sem fújta magát, a válaszon kezdett pánikolni. Gyorsan ki kellett találnia valamit.
– Öhm, öhm… Elektronikai cikkeket.
Ez az! Megmenekült. Sikeresen kimentette magát. A fiú bólintott, és leült a lány közelében. Zoé fáradtan maga mellé vette a bőröndöt és nekitámasztotta a fejét az ablaknak. Egyik helyzet melegebb, mint a másik, és erről nem csak a nyári idő tehetett. Hányszor panaszkodott, hogy nem engedik otthon önállósodni, hát, most aztán megkapta, egy nagy, döglött kutyával teli bőrönd képében. Böngészheti a Google Mapsen a lehetséges kitevős helyeket, utána meg áztathatja vegyszerben a bőröndöt egész nap. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar honvágya lesz.
A nagy kutatásból felocsúdva hirtelen rájött, hogy az ő megállója jön. Nyúlt volna a bőröndjéért, ám a kezével pusztán a levegőt markolászta. Odanézett, de a bőrönd nem volt sehol. Körbepillantott a villamoskocsiban. A segítőkész fiút sem látta, pedig emlékezett rá, hol ült. Se bőrönd, se fiú.
Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.
Akkoriban így vártuk a telet. S a tél meg is érkezett. Apró késésekkel, de mindig megjött. A fehér szépség, a koronás király! Uralkodó volt, leigázó és felemelő. Mindig más belépővel érkezett. Olykor úgy robbant be hozzánk, mint egy őrjöngő vén király, haját, szakállát bőszen tépve, mély orgonahangon bömbölve, átkozódva, zúgó szélvihart gerjesztve, hogy csak nyögtek és recsegtek erejétől a temető vén fái a falu fölött. Máskor meg észrevétlenül jött.
Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik. Nem úgy van ez, mint nyáron, amikor minden tekintet egy ingyenutazást jelent, és az azzal járó élményt, mely a felpillantó abbéli képességétől függ, hogy fogékony-e egy ilyen kalandra, vagy sem.
Szeretem az orvosokat. A megfontolt fajtákat, akik figyelnek, bólogatnak, felismerik a ritka betegségeket, mert én igazán sosem kapok el hétköznapi, buszon terjedő náthát, aztán azokkal a sejtelmes betűkkel megírják a receptet. Csak az ápolókat nem szeretem. Beviharzanak, kikapják a drága doktornő kezéből a papírt, és úgy vágják be az ajtót, mintha a sokk a kezelés része lenne.
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.
A raksai SZTK előterét szegfűszeg és narancs illata lengte be. Kiss Jolán, a recepciós a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelgette kissé karcos hangján, miközben egy narancsba szegfűszegeket dugdosott. Eredetileg egy gyümölccsel teli forralt bort tervezett főzni otthon szenteste, de aztán behozta az SZTK-ba a narancsot, almát meg a szegfűszeget, fahéjat is. Itt heteken át érezhette hatását, sőt itt más is érezhette.