Két napja múlt karácsony, anyuval ketten voltunk odahaza. Kora délelőtt a nappaliban hasaltam, és a Jézuskától kapott játék Kalasnyikovval lőttem a hálószobába. Szenteste egy régi magazinban az éjjeliszekrény alatt megtaláltam egy öltönyös férfi portréját, kitéptem, és apuval a videólejátszó üres dobozára ragasztottuk célpontnak. Anyu főzött és mosogatott, néha kilépett, és maradék ünnepi falatokat dobott Darlingnak. – Legyen neked is karácsony – szólt a kutyához, befelé jövet pedig az előszobából rám pillantott.
– Mit ártott neked Gorbacsov, hogy annyit lövöldözöd?
– Ki? – kérdeztem csodálkozva, de már bent is volt a konyhában, nem válaszolt.
Ugyan nem ártott semmit, Gorbacsov mégis ideális célpont volt. A puska elég erős, hogy színes töltényei átüssék a portrét és a doboz egyik falát, így az összes golyó egy helyre gyűlt. Túl könnyű, kisebb célpontot kell keresni – gondoltam, és a lövöldözést megunva a kandallóhoz támasztottam a fegyvert. Megpróbáltam csendben levenni egy szaloncukrot a karácsonyfáról, nehogy hallható legyen az aranypapír zizegése. Apu mindig ugyanígy csinálta, ráadásul olyan ügyesen csavarta vissza a cukrospapírokat, hogy csak a huzat árulkodott a lopásról szellőztetéskor, mert hintázni kezdtek az ágakon.
Darling ugatott.
– Nézd meg, hogy ki az! – szólt anyu a konyhából.
Papucsot húztam, és egy szál pólóban szaladtam a kiskapuhoz. Odalent egy férfi állt kopott bakancsban, farmerben, foltos tavaszi dzsekiben, micisapkával a fején. Kezében tömött reklámszatyor.
– Dobréj deny – mondtam neki, de nem válaszolt, ezért felemeltem mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon egy kicsit, és visszarohantam a házba. Nyitva hagytam magam mögött a kiskaput és a bejárati ajtót is.
– Szerintem a néma naptárárus – mondtam anyunak.
– Akkor hívd be – válaszolta, de már látta, hogy fölösleges, mert vendégünk a küszöbön toporgott.
Máskor is volt már nálunk a naptárárus, és anyu ezúttal is behívta a konyhába, legyintve, hogy nem kell lehuzakodnia. Ettől a magas, sovány, sötét embertől mindig tartottam egy kicsit, különösen azok a nyögései és furcsa hangjai voltak ijesztőek, amiket a naptárak bemutatása közben hallatott.
Csodáltam is, hogy néma létére milyen hangos tud lenni, de később anyu Bödö bácsi példáján elmagyarázta, hogy a siketek korábban nem tanulhattak meg beszélni. Bödö bácsi asztalos volt, és a falusiak azt mondták, hogy siketnéma. Egyszer azonban a rendelésre készített bejárati ajtónkat állította a helyére, és egy vödörben matatva szegeket keresett, a rossznak, görbének vélt szegeket pedig eldobálta, és minden alkalommal annyit mondott, mintha csak krákogna, hogy brakk.
Pakolta hát a konyhaasztalra színes kalendáriumait a naptárárus, a pravoszláv egyház aranyglóriás szentjei ültek mindegyiken, és mire a reklámszatyor kiürült, anyu frissen készített kolbászos rántottát tett a férfi elé. Torzonborz fekete szakállal keretezett szájába úgy gyűrte be a meleg ételt és a vastagon szelt fehér kenyeret, mintha napok óta nem evett volna. Hosszúkás orra, táskás szeme és redős homloka mégis olyan boldog nyugalmat árasztott, akárcsak az ortodox szenteké.
Anyu szokás szerint vásárolt két naptárat, habár minden évben a magyar újság mellékletét használtuk, azt ragasztottuk a spájzajtóra. Csakhogy volt ennek a portékának egy különleges tulajdonsága: megjósolta a jövőt. Innen tudta anyu, hogy mikor kell a krumplit vetni, mikor fog fialni Darling, melyik év lesz esős és melyik aszályos. Azt is ebből tudta meg, hogy a rubel meg fog szűnni, de akkoriban még nem hitt annyira a jóslatnak, hogy a család minden megtakarítását ingóságokra cserélje, ezért csak egy kistraktort vett ekével, boronával és utánfutóval, nekem pedig lett egy köteg játék pénzem. Szerettem volna én is tudni a jövőt, de éppen csak tanulgattam még a cirill ábécét, ezek a cicomás templomi betűk meg amúgy sem hasonlítottak semmire.
Végül a férfi összeszedte naptárait, felállt az asztaltól, néma főhajtással megköszönte az ételt, és amilyen váratlanul jött, éppen úgy távozott is. Csak a bakancsáról leolvadt sáros hólé maradt utána a konyhapadló négyzetmintás linóleumán.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.