Nem tréfálok. Lopj könyvet, minél többet! Vedd ezt felbujtásnak, vállalom érte a felelősséget, van tapasztalatom benne. Több ezer könyvet loptam könyvtárakból, üzletekből, piaci árusoktól, az antikváriumokról nem is beszélve. De még az online boltokból is loptam.
Amikor kirúgtak az iskolából, az eltávolítás öt napját azzal szigorították, hogy az iskola könyvtárában kellett robotolnom, ahová éppen akkor érkezett mintegy ötezer könyv, adományként. Azt dolgoztuk fel. Mondanom sem kell, sokat loptam közülük. Ki nyert? Az iskola, mert kirúgott öt napra? Vagy én, az eltávolított, aki addig olvasott, hogy most ezeket a sorokat írja?
De vásároltam könyvet az ellopott osztálypénzből is. Ez még a fordulat, 1989 előtt történt: akkoriban annyira megbízhatónak vélt az osztályfőnököm, hogy rám bízta azt. Elloptam. Halat és könyvet vásároltam. Halat, mert anélkül nem adtak könyvet. A megrohadt halat eldobtam, a könyv a mai napig ott a polcomon. Tamás bátya kunyhója – hát nem volt ironikus a kommunizmusban ezt a könyvet vásárolni az osztálypénzből?
Körbeloptam a szomszédokat. Úgy nyúltam le Az ezüst tó kincsét, mintha térkép lenne valóságos kincsekhez. Ugyanígy járt A rejtelmes sziget, Jules Verne isteni könyve, amely elvezetett Nemo kapitányhoz. Aztán lopott könyvek által eljutottam a Holdra (Utazás a Holdra, Utazás a Hold körül). Bejártam a nagyvilágot. Kamcsatka, Szibéria, Szahara, mindegy volt, mindenhová beloptam magam.
Ahogy múltak az évek, egész írók életművét tulajdonítottam el. Pillanatig sem volt bűntudat, -bánat bennem. Őszintén hiszem, hogy a könyvlopás nemesít.
Úgyhogy lopj könyvet, minél többet! Ne szégyelld, ha rajtakapnak. Állj ki a lopás ténye mellett. Hivatkozz rám!
Lopj könyvet, mert minden ellopott könyvet magadban hordozol. A könyvek soha nem unnak meg téged, te soha nem unod meg azokat.
Lopj könyvet – az elméddel.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.