Harmincegy éve véget ért a diktatúra, ennyi idő kellett nekem a pontosabb látáshoz.
1997 környékén Veress Dániellel (Veress Gerzson költő édesapjával) beszélgettem lelkendezve a változásokról, a szabadságról. A karakán úr komolyan meghallgatott, majd ezt mondta: „Ugyan, István, most a pénz diktatúráját éljük”.
2000 után rájöttem, nem csupán a pénz, hanem az én, a mindennél előbbre való ego diktatúráját is éljük, amelynek komoly piaca van, hihetetlen összegekért kínálnak ún. ébresztő könyveket, előadásokat, hogy ettől a fajta veszélytől megszabadítsanak. Nyilván becsapás volt ez, nem az ént kellett elnyomni, felszámolni, hanem a társadalmi nyomást.
2004 végén bizonyos erők arra is ráébresztettek, hogy nem vagyok magyar. Hazátlan vagyok, a szó minden értelmében. Hogy ez minek a diktatúrája volt, arra mind a mai napig keresem a választ.
2010 után tulajdon érzelmeim elsivatagosodását éltem meg. Önnön világom, az otthonról hozott értékrendem összeomlása után évekbe telt, amíg rájöttem, magamnak kell egy olyan világot felépítenem, amelyben a múlt nem kísért, csak közömbös, otromba szobra a voltnak, és már nem diktálja a jövendőt.
2013 után a különféle irodalmi áramlatok mozgalmak túlkapásait tapasztaltam meg, nem volt eléggé vastag a bőröm ahhoz, hogy itt-ott át ne lyukadjon. Tanácstalan és dühös voltam, úgy éreztem, az alkotók önmaguktól (de szerzőtársaiktól is) többet érdemelnek meg – vagy kevesebbet. Valójában ez a folyamat mind a mai napig tart, igaz, azóta a bőröm megvastagodott, törődöm a magam dolgával, nem azzal, amit e gőg diktálni próbál.
2017 környékén észrevettem, negyvenévesen meghaladott vagyok, a fiatalok ugyancsak meghökkentő diktatúráját próbálják rám erőltetni. Poénos, hogy ebben nem is a fiatalok, hanem a nálam kissé öregebbek igyekeztek diktálni. Fiatalokban a jövő, zsolozsmázzák, hogy a tulajdon sebeiket takargassák. Hiszen az a szülő, aki nem érvényesült az élet mezsgyéjén, mindig a gyereke által akar kitörni. Szegény fiatalok!
2021. Azon gondolkodom, milyen diktatúra vár még rám. A mindenható lájk, habzó szájú ponyvapszichológia, konteók, oltások, különféle eszmék, irányzatok diktatúrája? Mennyi időre van szükségem a még pontosabb látáshoz? Arra rég rájöttem: nem akarok semmilyen diktatúrát. Még a könyvekét sem, pedig nélkülük sehol sem lennék.
Azt kívánom, 2022 legyen mindannyiunk szabadságának az éve. Legyen az olyan szabadság, amely elérhető, észszerű, felelősségteljes és boldog. De ne a boldogság diktatúrája legyen.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.