Tenk László: Jön, jön... – Rabindranáth Tagore emlékére
(olaj, tempera, farostlemez, 80 × 90 cm, 2011)
Hazafelé tartottam a szerkesztőségből egyik estefelé. Régi ismerős köszönt rám a félhomályból. Gyakran összefutunk irodalmi esteken, kiállításmegnyitókon, koncerteken. Meg a folyóparton, a parkban, a töltésen séta közben.
Sose beszélgetünk, bólintunk egymásnak, vagy elmenőben néhány szót ejtünk az időjárásról.
Ezen a kora estén azonban megállított. Nem is csak megállított, hanem kérdést szegezett nekem. Vajon miben látom én az irodalom, vagy hát úgy általában a művészet hasznát. Miért hallgatok meg egy hegedűjátékot, olvasok verset, novellát, állok a kiállított rajzok, fotók, festmények előtt hosszasan? Van-e haszna az irodalomnak, ezt kérdezte tőlem, és nem csak úgy, hogy elmenőben is válaszolhattam volna, hanem elém állt, még a karját is széttárta kicsit, nehogy meglépjek.
Néztem az arcát a téli szürkületben. A kandeláber fényénél megnyúltak az árnyékok, a vonásai élesen kirajzolódtak. Mint a Homokember Csáth novellájában: hatalmas volt, félelmetes és csúnya. A szavai mögött indulat, a szeme villámokat szórt. Teljesen megsemmisültem abban a pillanatban. A lábam nem mozdult, nem menekülhettem. Meg hát hova is mehetnék, és mire is számíthatnék ekkora erő és indulat láttán?
Csak álltam ott, kicsit ijedten, a szívem legmélyén azonban szánalommal. Micsoda teher lehet ekkora dühvel és haraggal, elégedetlenséggel, ki tudja, milyen rejtett sérelemmel élni.
Szeretnék jobb ember lenni, súgtam bele a kékes szürkületbe kicsit aggódva, hiszen nem tudtam hirtelenjében fölmérni, milyen válaszra számít. A fejét lehajtotta. Hümmögött valami olyasmit, hogy hát igen, igen, de szeretné, ha kicsit részletesebben kifejteném ezt majd egyszer. Megígértem.
Ahogy mentem hazafelé a megszokott úton, oldódott bennem ez az esti találkozás, már nem láttam olyan félelmetesnek, indulatosnak, nem voltam biztos abban sem, hogy a szeme villámokat szórt. De a kérdése nem hagyott nyugton. Sőt, igazán csak ezután kezdtem gondolkodni azon, hogy mit is kellett volna válaszolni.
Mert tényleg: miért olvasunk?
Érkeztek a postaládámba a levelek, a kéziratok, mint ahogyan az elmúlt évtizedekben mindig. Csak most másként figyeltem rájuk. Motoszkált bennem a kérdés, amire választ kellene adnom.
A Leányfalun élő műfordítót ugyanaz a kérdés foglalkoztatja, mint a bánáti kis falu hitoktatóját vagy a vajdasági székváros szerkesztőjét, a budapesti kritikust, a szabadkai írót, a Tisza-parti költőt. Így ezek a kapcsolódási pontok valahogy közelebb kerülnek egymáshoz, térben és időben. Ez lehet a haszna az irodalomnak: megtalálni az egymáshoz vezető utakat. Az irodalom akkor él, ha a szövegek, a mondatok, a szavak hozzánk szólnak, megtalálnak minket, segítenek az életben. Mert kapaszkodók, mutatók mindannyiunknak kellenek. Ahhoz, hogy megtudjunk dolgokat. Arról, hogy mások is botladoznak, kételkednek, gyanakodnak, támadnak, tülekednek…
Azért kell az irodalom, hogy ha elolvasok egy jó verset, esetleg megérint egy szó, egy gondolat, minden gond és baj ellenére sem rúgom oldalba az utamba kerülő kivert kutyát. Vagy egy régi barátot, kollégát, embertársat.
Jobb ember leszek.
Ezt fogom mondani az ismerősömnek, amikor újra elém áll, és megkérdezi, mi haszna van az irodalomnak.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. január 18-i számában.)
