Murányi Sándor Olivér: Számla – medveles után

A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.

Dávid a feleségével érkezett a Szentendrei-szigetről, Pócsmegyerről. Kedves szomszédom, akire távollétemben rábízhatom a kutyáim, a fácánjaim, a galambjaim etetését. A Renault-nál üzletkötő, mindössze három éve van a nyugdíjig, de olyan sportos, hogy azt hihetnénk, negyven körüli férfival van dolgunk. Medvepásztorhoz hasonlóan állandóan derűs, és büszke arra, hogy legalább egynegyed részben székely, mert egyik nagyapja Székelyudvarhelyt született. Most éppen a csíksomlyói búcsúról érkezett a lesbe. Felesége, Margit manikűrös. Embermanikűrös (egy alkalommal a szokásos zuglói autómosó helyemen az ott dolgozó roma srác észrevette a volán feletti tükrön lógó, Lukács vadőr komámtól ajándékba kapott medvekarmot, és megjegyezte: – Bácsi, én már tudom, maga micsoda! Medvemanikűrös!).

Két vendégemet fiatalabbak is kísérik: Margit előző házasságából született nagyfia és annak párja. Halkereskedők a Balatonon. Meg is jegyzik: – A most meglátott medve-halászattal hamar tönkretenné az üzletünket, hacsak az Alaszkában készült lazacra vadászó grizzlykre gondolunk!

A nagyvadak fel-alá sétálnak előttünk, felváltva esznek a kukoricából, amit Medvepásztor ma délután szórt ki, hogy újra előjöjjenek. A vendégek először tágra meredt szemekkel figyelik, aztán mintha megszokottá válna a látvány, halkan nevetgélve suttognak, miután megkapták Janitól az első adag pálinkájukat és koccintottak mindenki egészségére. Medvepásztor történetekkel próbálja ébren tartani a figyelmet. Medvés anekdotáit hallgatják is egy darabig a jelenlévők, aztán Dávid közbeszól, beszél, mesél, mert szomorkodik. Így nevezi, amikor iszik. Látszik, hogy egynegyed székely, mert ilyenkor is kedves marad, nem hányja villára a családját, hogy másnap legyen mit megbánnia.

Már szürkül, a vadon utoljára kapaszkodik meg a fényben, hogy aznapra búcsút vegyen tőle. Sokszor megfigyeltem: ilyenkor egy pillanatra mintha újra világossá válna, aztán sötétbe borul minden. A fotófény még megvan, mert vendégeim mellett a természetfotós rendületlenül kattogtat.

– Hányas optikával lehet jó medvefotót készíteni? – kérdi tőle Medvepásztor. Szerényen felel:

– Háromszáz milliméter tökéletes.

Később megtudom, hogy Csabának hívják, és a magyar alföldről érkezett, ahol földrajztanárként dolgozik, emellett kijár fényképezni az otthona körüli erdőkre, mezőkre. Amikor utólag megnézem a Facebook-profilját, egyetlen medvés fotót sem találok rajta, noha rendszeresen jár Janihoz. Az okot már a lesben kedvesen és szerényen kifejti:

– Az ember azt tudja legjobban megörökíteni, ami a lakhelyéhez legközelebb esik. – Nem sokkal ezután üregi nyulas képeivel első helyezést nyer az oroszországi természetfotó-pályázaton.

A fényt a feketeség váltja, árnyakká válnak a nagyvadak.

– Lassan indulunk! – szólal meg Medvepásztor.

Mindenki elégedetten pakolja el a kütyüjét, ez a nap is eredménnyel zárult, megtörtént, amiért jöttek, meglátták a medvéket, amint előbújtak barlangjukból. A társaság vidáman ereszkedik le a hegyről.

Amikor el akarunk köszönni, Medvepásztor megszólal:

– Ha vacsorázni szeretnétek, a lakásom mellett nemrég nyílt egy új étterem, van rá lehetőség.

– Miért ne? – felel Dávid, azzal indul, a többiek meg követik.

Három autó parkol a vadon szélén levő étterem elé. Helyet foglalunk, kihozzák a menüket, a szemem kikerekedik. Tisztelem a gourmand-okat, de idegenkedem az ilyen helyektől, ahol borsos áron nyugati módit utánozva madáradagot lehet enni, a jóllakás legcsekélyebb esélye nélkül. Pöttyintős éttermeknek hívom őket. Szerényen próbálom megkeresni a legolcsóbb fogást, miközben Medvepásztor megkérdi:

– Milyen bort hozassak ki?

– A kedvencedet! – vágja rá szemrebbenés nélkül Dávid.

Ki is hozzák az egyik legdrágább rozét. Nagyot nyelek, amikor megkeresem az árát az itallapon, aztán megnyugszom annak tudatában, hogy Medvepásztor úriember, tehát együtt isszuk, együtt fizetjük. Ám, amikor a toalettre távozik, Dávid odahajol a feleségéhez:

– Válaszd nyugodtan azt az ételt, amit szeretnél, ő hívott!

A pincérek előkelő mozdulatokkal tálalják a vacsorát, nevetgélve eszünk, öblítünk a drága rozéval. Megkóstolom a Janinak hozott gombapaprikást, ő cserébe vág a steakemből az időközben asztalunkhoz érkezett feleségének, Beának, aki ritka olvasott, minden találkozásunk alkalmával jól tudok vele beszélgetni. Mindenki kóstol mindent. A mosoly csak akkor fagy vendégeim arcára, amikor a pincér az elköszönés előtt kihozza a személyekre osztott számlát, és Medvepásztor bejelenti:

– Mindenki a magáét.

Az arcok borússá válnak, az imént még kedvesen csevegő emberek felváltva járulnak a pénztárgéphez. Távolról hallom a pincér hangját:

– Önök négyen vannak. Vehetem egybe négyüket?

A közösen fizetendő bor mellett három steakjük, egy szarvaspörköltjük, egy vegyes táljuk és négy pohár ásványvizük van, ez ezerháromszáz lej. – Közel százezer forint – villan át az agyamon. Tudom, baj van, ezért Dávid után sietek.

– Igen! Baj van! – néz rám kétségbeesetten. – Nincs elég lejünk! A forintszámlánkhoz nem szívesen nyúlunk külföldön! Nem gondoltuk, hogy nem ő fizeti!

– Miért gondoltátok, hogy ő fizeti, miután egyedül tőlünk nem kért pénzt a medvelesért? Hívjon meg ingyen medvelesre, és adjon nekünk utána díszvacsorát? Azért annyit nem tettünk le az asztalára… – próbálom menteni a helyzetet, mire szigeti szomszédom monológba kezd:

– Sokéves munkaviszonyom van, de én otthon sem engedem meg magamnak a száz eurós vacsorát! Egyszerűen nem érzem jól magam, ha szórom a pénzt. Nem így lettem nevelve. Ha előre szól, hogy nem ő hív minket, nem ide jövünk, hanem egy szerényebb étterembe! És ezt nem is egy itteni székely teszi meg velünk, hanem a tőlünk Erdélybe költözött magyarországi magyar!

– Miért kellett volna szólnia? Láttátok az árakat a menüben. Nem erőszakolta rátok az evést, hanem kaptatok tőle egy ingyenes medvelest. Verjük pofán? – érvelek, de a helyzet nem oldódik meg, sőt még jobban kitör a pánik, amikor előkerülnek a pénztárcákból az utolsó lejek, és kiderül: valóban nincs elég pénz.

Ekkor kimentem kétszáz lejemmel a helyzetet. Tudom, sose kapom vissza, ez az én büntetésem, amiért ingyenes medvelesre hívtam a vendégeimet, és nem tartottam magától értetődőnek, hogy a minket fogadó Medvepásztor utána megfejeli a vendéglátásukat egy-egy száz eurós pöttyintős bónuszvacsorával.

A pincér elteszi a pénzt, az arcok némileg megenyhülnek, de marad a keserű szájíz és a rossz hangulat. Meghívottaim komoran köszönnek el Janitól, aki a közösen kifizetett rozé hatására, mit sem sejtve, még jobban mosolyog: – Gyertek máskor is! Szívesen látlak!

Mindenki beül a saját autójába. Indulunk. Döme, a medvésző terepjáróm szegénységi mutatója a minimum alatt. Oda az utolsó kétszáz lejem. Nulla lejnek a legkevésbé boldog tulajdonosa vagyok, de legalább utolsó pénzes pillanataimban úriember voltam. Medvepásztor azóta sem számolja fel nekem és barátaimnak a medveleseket. A benzinóra sárga fényétől remegni kezd a gyomrom. Tudom, üres zsebbel hiába állok meg a tusnádfürdői Petrom benzinkúton. Vagy elérem Csíkszeredát, vagy nem.

Másnap előadom Medvepásztornak az esetet.

– Visszaadom a kétszáz lejed – ölel át.

– Akkor se add vissza, ha netán Budapesten, a Lánchíd alatt látsz, amint térdig érő zsíros fehér hajjal és szakállal, remegő kezem nyújtom feléd. Hozz helyette egy rántottát!

Medvepásztor elneveti magát.

Három héttel később, amikor visszaérkezem a szentendrei-szigeti házamba, szembejön velem Dávid.

– Jössz Erdélybe medvelesre? – kérdem.

Kacsintva válaszol:

– Utána vacsora?

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)