Beszélgessünk. Mondjuk el a jól fésült, kék öltönyös fiatalembernek, hogy mi szívesen beszélnénk magunkról, de nem megy. Nem megy, mert mikor mi még nálánál is fiatalabbak voltunk, úgy tanítottak, hogy az öndicséret gyalázat. Na meg azt is mondták, úgy, hogy Én, nem kezdünk mondatot. Ez alól csak egyetlen kivétel van, az Én, a szamár. Tudjuk ugyan, hogy ez már rég nem így van, próbáltuk párszor, de még a mondat végéig sem jutottunk el, máris láttuk és hallottuk lelki szemeink előtt a gúnyosan röhögő barátainkat és ismerőseinket. Az utóbbiak még hangosabban röhögtek. Ilyeneket mondtak: Így kell, jó lesz, ne se törődj. Belőled is, látom, pont az lesz, ami kell. Én már akkor megmondtam. Na ezt hallgasd meg, hej.
Beszéljünk inkább valami másról, menni fog, jó lesz. Mi azt mondjuk, sólyom, ő azt mondja, kisdobos, mi azt mondjuk, pionír, ő azt mondja, úttörő. Fog ez menni, csak most kezdtük el, és már szinte ugyanarról beszélünk. Meséljünk neki valamit, hogy jobban megismerjen, és lássa, bennünk megvan a jóindulat.
Mondjuk azt, hogy diktatúra, azt biztosan ő is ismeri. Meséljünk neki a sorban állásról, az elveszített cukorjegyekről, még szerencse, hogy volt egy ismerősünk a pártnál. A néniről, aki, ha nekünk nem jutott, mindig áttöltött egy fél adag tejet. Igaz, hogy minket még vertek az iskolában, és a pad mellé térdeltettek, ha nem tudtuk az előző nap felhagyott román szavakat, de na, megesik az ilyen. Az is igaz, hogy végig azzal biztattak, úgysem lesz belőlünk semmi. De láthatja, most itt vagyunk, és ha megengedi, bebizonyítjuk neki, hogy tévedtek, hogy ez nem így van.
Mondjunk neki valami humorosat, nehogy elunja és elküldjön azzal, majd értesítjük.
Például mikor repülőgép vagy helikopter húz el a fejünk fölött, mindig eszünkbe jut, hogy óvodás korunkban azt skandáltuk olyankor, Csáuseszku pácse, Csáuseszku Pecsere. Fordítsuk le neki. Csáuseszku a béke, Csáuseszku a román kommunista párt.
Nem, nem szerettük Csáuseszkut, és románok sem vagyunk, nem azért mondtuk, ez csak egy olyan hogyismondják, félreértette.
De arról a gyergyótölgyesi gyerekotthonról, ahol vályúból etették a szellemi sérülteket, arról biztos hallott, ugye?
Legyünk észnél. Mikor a végén megkérdezi, hogy ti székelyek, ha azt halljátok, hogy törvény, szabály, kötelező kritérium, miért kezdtek egyből vigyorogni, tudjunk neki válaszolni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.