Neked es még csak az hiányzik, az oltás, oltasd bé magad. Megzavarodtál-e? Meg akarsz-e dögölni? Nem oltás az, az ganyélé, te, abban van a vírus. Amelyik reggelre nem fúja meg magát, azt másnap viszik es a kórházba. S onnan, tudod ugye, még senki haza nem jött. Raknak bé ott egy fekete zsákba, mint a pityókát, a zibzárt huzzák össze, s ott kell étlen megdögöljél. Világszinten van ez, hallod-e, nekem ne es mondjon senki semmit. Többet híredet nem halljuk, csak a cinterembe, de még oda se engednek münköt, hogy haddlám te vagy-e, vagy nem te vagy.
Azzal kezdik, hogy amikor mész bé a korházba, a telefonyodot elveszik, ha van rajta euró, ha nincs, hogy ne tudjál beszélni senkivel, fészbukkozni se tuggyál. Tiszta csóréra levetkeztetnek, nehogy megszökjéll. Felhánynak egy kemény vaságyra, hallod-e. Jő egy ilyen fehér köpenyes, azt se tudod, kiféle-miféle, s mire észrevennéd, egy tűvel, egy olyannal, amilyenekkel a kutyákat óccsák, olyant ereszt egyet a valagadba, hogy úgy aluszol tőle, mint a bundasapka.
Aztán mire magadhoz szentülsz, hallod-e, kezed-lábad le lesz kötve. S ez még semmi. Utána reád tesznek egy maszkot, s gondolod-e, abban mi van? Abban van a vírus. De ez még nem elég, met a vírusban tudod-e, mi van? Abban egy csipp van. Hát mit gondolsz, miétt megy egyből a tüdődre, s nem, mondjuk, a lábadra vagy az agyadra? Onnan tudja, érted-e, hogy hova menjen, hogy aztot a csippel irányiccsák. Met ez a vírus szerinted milyen vírus? Ez nem a kinai denevér valagából van, hallod-e, azt én merem állítani. Ezt az a Billgejtsz csinálta, érted-e. Azétt, hogy az embereket, s utána münket es, öljenek meg. Met ezek a vizes fejüek aszongyák, hogy sok az ember. Nem tudom, hol mennyi, hallod-e, lehet ott Kinába sok, de nálunk minyá-minyá kétszáz lejétt se kapsz egy pityókaszedőt.
S tudod-e, hogy van? A kórházak egymás között össze vannak beszélve. Mit tudom én, például a brassai a szentgyörgyivel, az udvarhelyi a csikival, s amikor jön nekik az esemes, akkor állnak neki, s intézkednek. Dugnak le egy csövet a gigádon, s teszik reád az okszigént.
S azt mit gondolsz te, métt csinálják? Azétt, hogy dögöljél meg, ne félj, nem egyébétt. Azétt, met kell a vér. Me métt kell, azétt, met ott vannak ezek a plazmás tévék. Mit gondolsz te, abba milyen plazma van, kicsibarátom? Ha nem hiszel nekem, nézd meg. A tévét megfordítod, s van a hátán egy csomó lik, ugye. S a likak között van egy, amelyik semmire nem jó, met oda semmit bédugni nem lehet. Na, az tudod-e, métt van? Azétt, met ott nyomják bé a képernyőbe a vérplazmát sziringával, érted-e. Mikor menyen a tévé, te a vért nem látod, met az a hátába van, de mikor kikapcsolod éjjel, s csak az a kicsi lámpa ég, az, mit gondolsz, métt veres? Na ugye. Azétt, met hátulról megvilágiccsa.
Na, de ha te úgy gondolod, ótasd bé magad, ígyes-úgyes megdöglünk.
De ha reám hallgatsz, én csak szóltam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.