Neked es még csak az hiányzik, az oltás, oltasd bé magad. Megzavarodtál-e? Meg akarsz-e dögölni? Nem oltás az, az ganyélé, te, abban van a vírus. Amelyik reggelre nem fúja meg magát, azt másnap viszik es a kórházba. S onnan, tudod ugye, még senki haza nem jött. Raknak bé ott egy fekete zsákba, mint a pityókát, a zibzárt huzzák össze, s ott kell étlen megdögöljél. Világszinten van ez, hallod-e, nekem ne es mondjon senki semmit. Többet híredet nem halljuk, csak a cinterembe, de még oda se engednek münköt, hogy haddlám te vagy-e, vagy nem te vagy.
Azzal kezdik, hogy amikor mész bé a korházba, a telefonyodot elveszik, ha van rajta euró, ha nincs, hogy ne tudjál beszélni senkivel, fészbukkozni se tuggyál. Tiszta csóréra levetkeztetnek, nehogy megszökjéll. Felhánynak egy kemény vaságyra, hallod-e. Jő egy ilyen fehér köpenyes, azt se tudod, kiféle-miféle, s mire észrevennéd, egy tűvel, egy olyannal, amilyenekkel a kutyákat óccsák, olyant ereszt egyet a valagadba, hogy úgy aluszol tőle, mint a bundasapka.
Aztán mire magadhoz szentülsz, hallod-e, kezed-lábad le lesz kötve. S ez még semmi. Utána reád tesznek egy maszkot, s gondolod-e, abban mi van? Abban van a vírus. De ez még nem elég, met a vírusban tudod-e, mi van? Abban egy csipp van. Hát mit gondolsz, miétt megy egyből a tüdődre, s nem, mondjuk, a lábadra vagy az agyadra? Onnan tudja, érted-e, hogy hova menjen, hogy aztot a csippel irányiccsák. Met ez a vírus szerinted milyen vírus? Ez nem a kinai denevér valagából van, hallod-e, azt én merem állítani. Ezt az a Billgejtsz csinálta, érted-e. Azétt, hogy az embereket, s utána münket es, öljenek meg. Met ezek a vizes fejüek aszongyák, hogy sok az ember. Nem tudom, hol mennyi, hallod-e, lehet ott Kinába sok, de nálunk minyá-minyá kétszáz lejétt se kapsz egy pityókaszedőt.
S tudod-e, hogy van? A kórházak egymás között össze vannak beszélve. Mit tudom én, például a brassai a szentgyörgyivel, az udvarhelyi a csikival, s amikor jön nekik az esemes, akkor állnak neki, s intézkednek. Dugnak le egy csövet a gigádon, s teszik reád az okszigént.
S azt mit gondolsz te, métt csinálják? Azétt, hogy dögöljél meg, ne félj, nem egyébétt. Azétt, met kell a vér. Me métt kell, azétt, met ott vannak ezek a plazmás tévék. Mit gondolsz te, abba milyen plazma van, kicsibarátom? Ha nem hiszel nekem, nézd meg. A tévét megfordítod, s van a hátán egy csomó lik, ugye. S a likak között van egy, amelyik semmire nem jó, met oda semmit bédugni nem lehet. Na, az tudod-e, métt van? Azétt, met ott nyomják bé a képernyőbe a vérplazmát sziringával, érted-e. Mikor menyen a tévé, te a vért nem látod, met az a hátába van, de mikor kikapcsolod éjjel, s csak az a kicsi lámpa ég, az, mit gondolsz, métt veres? Na ugye. Azétt, met hátulról megvilágiccsa.
Na, de ha te úgy gondolod, ótasd bé magad, ígyes-úgyes megdöglünk.
De ha reám hallgatsz, én csak szóltam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Írok, mert nem beszélhetek. Már ötödik napja. Különös, ilyen azelőtt sose volt. Ha valami fogadásról lenne szó, vagy egy sima öncélű kihívásról, hogy hány napig bírom ki beszéd nélkül, már rég feladtam volna. Csakhogy én most nem valamiféle kihívás miatt nem beszélek...
Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor.
De az biztos, hogy már a fősuli után tudtam oroszul a Lénát és a Peerlen im Haar számot később, amikor az orosz többé nem volt kötelező, és átképzősként tanultam a németet az egyetemen, bár férjnél voltam két gyerekkel. Időrabló volt, el is hagytak a hűtlen barátok, mert egy percem se volt velük telefonon se beszélgetni.
Amikor úgy érezte, megszáradt, kioldotta a kendőjét, szépen a fogasra akasztotta, és egy sűrű fokú fésűvel végigszántotta rövid haját. Egyetlen hajszála sem maradt a fésűben, a hattyúfehér haj szépen simult fejbőrére. Az otthonkája zsebében kutatott, amiben egy centit, egy kisebb rafiamadzagot és egy ruhazsebkendőt talált.
A tizennégy karátos autó kivénhedt oroszlánja, Wendriner úr szerint „nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy »Halálkerék« nevű Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Kellerbe, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége...”