Ha nyaralni nem is, de abba az étterembe, ahol nem mellesleg Székelyföld legjobb sült kacsacombját szolgálják fel párolt vörös káposztával, az idén is elmegyek. Ugyanis tavaly nyáron az egyik barátom, aki valamilyen ismeretlen és érthetetlen okból el szokta olvasni az írásaimat, ismerve a fent említett vendéglő tulajdonosát, úgy gondolta, hogy bemutat neki.
Megtörtént a kézfogás, valamint barátom rögtönzött bemutatója irodalmi munkásságomról, mire a székelyföldi étteremtulajdonos kezemet szorongatva a következő kérdést intézte hozzám:
– Én ezt mind értem, de azt mondja meg ön, költő úr, hogy mi a nyavalyát lehet annyit írni. Ejszen mán nincs elég vers?
Úgy éreztem, hogy erre azért nem válaszolnék, ám a zavart csendet megtörendő végül őszintén így szóltam:
– Tudja, mit? Én is pont ezen gondolkodom.
Vendéglőtulajdonosunk egy kicsit meghökkent, merthogy olyan ez, mint ha ő azon morfondírozna, hogy az összes valamirevaló éttermet már megcsinálták az idők folyamán, a világ összes legjobb kacsacombját megsütötték, és minek még mindig próbálkozni. Igen, ő is szokott a kacsacomb értelmén gondolkodni, vallotta be, majd visszatért a konyhába, és küldött egy vörösbort. Aznap már nem találkoztunk vele, pedig egészen hosszú időbe telt, amíg barátommal a nedűt elszopogattuk.
Ennek már egy éve, és én még időről időre most is azon gondolkodom, hogy tényleg, mi a nyavalyát kell annyit írni. Mert biztosra állíthatom, hogy ami az emberi létről leírható, az már le van írva, és nem is csak egyszer, de legalább százszor. Aki már pakolt ki két-háromezer könyvet a lakásából, és azokat egyenként leporolta, majd különféle osztályozási rendszerek szerint dobozokba rakta, végül újra vissza a polcokra, az tudja, miről beszélek.
Szóval idén is elmegyek abba az étterembe. Nem a kacsacombért és az ingyenborért, hanem azért, hogy legalább mi, gondolkodó emberek, tartsunk össze.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.