Nyakunkon a farsang, s én már megint bajban vagyok. Állok az egykor dolgozószobának épült ruhásszekrényben, rongyokat válogatok, de sehogy sem tudom eldönteni, minek öltözzek. Pókember, cowboy, kéményseprő, kaszás halál, esetleg hupikék törpike. Saját magam mégsem lehetek, farsang ide vagy oda, az ember maradjon a jó ízlés határán belül.
Az is eszembe jutott, hogy lehetnék maga a kortárs magyar irodalom, attól az emberek nagy része nemhogy fél, de valósággal irtózik. Ismerőseim jókora részét a világból is ki lehetne kergetni vele. „Szerencse, hogy ezt a Petőfit es idejibe a tíz körmiről lekapták, s a gyermekeket az iskolában annál tovább nem kínozzák. Ki tudja, még mennyi verset írt vóna…”
Szóval lehet, hogy az idén kortárs magyar irodalom leszek. Frissen megjelent próza- és verseskötetként rémisztgetem a járókelőket. Ha az emberek ijesztgetésére ennyire beválik, nagy valószínűséggel a tél gonosz szellemeit is el lehet kergetni vele. A biztos siker érdekében rajzolok magamra egy injekciós tűt is. Az most nemcsak trendi, de sokak számára félelmetes is.
Ha valamiért mégsem válna be, van egy B tervem is. Kicsit durva, ugyanis a kortárs irodalomnál csak egy félelmetesebb dolgot ismerek, de az olyan, hogy attól a Marvel-féle szuperhősök is egyből összecsinálnák magukat. Pokoli gyorsasággal forgó gáz- és villanyórának öltözök. Ha ismerőseim szerint ez már horror kategória, melynek puszta látványától egyesek maradandó károsodást szenvednek, akkor gáz- és villanyóra-leolvasó leszek.
Jó volna végleg elkergetni ezt a sötétet, hideget, ködöt. Ha örökre nem is sikerülhet, akkor legalább egy évre, egy hónapra, egy hétre, vagy akár egyetlen napra.
Megpróbálom, mert úgy hiszem, az lenne az igazi farsang.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
Fodrozódva kígyózott a patak a házak előtti réten; a laposabb helyeken sekély tavakká, zavaros tócsákká szélesedett, egy pillanatra lelassult, majd erőre kapva, meredek falú vízmosásokban iramodott tova. A tavaszi jégzajlás idején játszva emelte meg kőalapjáról a gerendákból ácsolt gyaloghidat, hogy jóval lejjebb a göcsörtös törzsű fák között tegye le. Kora nyáron, ha ismét megáradt, sárgás iszapréteggel terítette be a partján húzódó zsenge füvű legelőket. Zsombékos hajlatokat öntöző, zabolátlan vízként él az emlékezetemben.
Pumpált az ágytakaró. Csöndben ültünk székeinken, apám az ablakon keresztül nézte a felhőtlen kék téli eget, anyám összekulcsolt kezén merengett. Én az egyszerű, de színes geometriai vonalakkal díszített pamutszőnyeget bámultam üres tekintettel. Nagyapámon gondolkoztam, azon, hogy valaha nagydarab autószerelő volt, akinek izmos testét mindenki megbámulta az utcán.
Gondoltam, írok a régi telekről. Valami nagyon szépet írok, szánkón húzott nevető gyerekekről, hólapátolás közben pálinkát kortyoló férfiakról, a városról, ahol karácsonyra vett szaloncukrot lopnak a lurkók szekrénybe dugott dobozból, és az utcák fölött füstölőbe vitt hurka, kolbász, sonka illatát sodorja a szél.
A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig.
Körülnézett a lakásban. Nélküle minden üresnek, sivárnak tűnt. Csak falak. Tekintete az asztalon álló fényképre esett. A mosolya… mintha élne. Lehunyta a szemét. Olyan volt, mintha ott ülne mellette a kanapén és fogná a kezét. Szinte érezte a melegét. Szeretlek! – sóhajtotta önkéntelenül. Újra a fényképre nézett. Tudod, azt mondják, a legfontosabb az első benyomás, meg hogy az az igazi, amikor első látásra beüt a mennykő. Mondd, a mi szerelmünk nem lett volna igazi?
A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
Harmincegy éve véget ért a diktatúra, ennyi idő kellett nekem a pontosabb látáshoz.
1997 környékén Veress Dániellel (Veress Gerzson költő édesapjával) beszélgettem lelkendezve a változásokról, a szabadságról. A karakán úr komolyan meghallgatott, majd ezt mondta: „Ugyan, István, most a pénz diktatúráját éljük”.