Pándy Lajos: Hogyan született a perbetei mese

2022. augusztus 09., 09:39
Kopriva Attila: Bad Bocklet (olaj, farostlemez, 60 × 80 cm, 2017)

Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.

Ez a perbetei szegény ember télen az erdőre járt, nyáron meg részes aratást vállalt a szentmiklósi uraságnál. Így kereste a kenyerét. Hallgatag ember volt ez a perbetei szegény ember, hallgatag és szomorú szemű. Fütyörészni soha nem hallotta senki, de könnyen lehet, hogy nem is tudott fütyülni. A felesége jó hitestársa volt az embernek, s mosolygó arcával és nagy meleg szemével igen sok ráncot elsimított a párja homlokáról.

Egy napon fiuk született.

Éppen beborult az ég, nagy vihar kerekedett, de a szegény ember kint állt a kapuban, hajadonfőtt az esőben. A víz patakokban csurgott le a nyakán, bele az ingébe, de ő nem törődött az esővel, széllel, hanem a boldogságtól megrészegülve kiáltotta oda embernek, fának, kóbor kutyának:

– Fiam született! Fiam született!

A fiú erős volt és egészséges, a szülők meg boldogok voltak.

Ahogy szaladtak az évek, a szegény kis Perbetére egyre rosszabb idők jártak. S mikorára a kisfiú ötéves lett, Perbete fölött végleg beborult az ég. Nyár volt éppen, és Keszi felől nagy hasú felhők húztak a falu felé. Ott megálltak, kinézték maguknak a perbetei határt, azzal lejjebb ereszkedtek, és tojás nagyságú jégdarabokkal hintették tele a földet. Az emberek annyit sem tudtak mondani, hogy „jaj istenem!” – s a termés, az egész évi termés máris odalett.

Ez történt nyáron.

Télen meg olyan hideg volt, hogy a balta belefagyott az emberi tenyérbe. De ami a legborzasztóbb: a rémisztő hidegben kőkeményre fagytak az erdő fái is. A hideg annyira beleette magát a kérgük alá, hogy a lezúduló balta kicsorbult vagy eltörött. Azon a télen nem lehetett fát vágni az erdőn.

Munka nem volt, így hát pénz sem volt, s a konyhában, ahol a kis család tanyázott, megcsappant az ennivaló és a tüzelőfa. Esténként olyan hideg volt, hogy még a kutyák is behúzódtak a házakba, s az égen hiába ragyogtak a csillagok, mindenki tudta, csak fényük van, meleget nem adnak.

A szegény ember, aki eddig is szótlan volt, még szótlanabb lett. Most már heteken át nem lehetett hallani a szavát. A felesége arcáról is lefagyott a mosoly, hiszen a kis kamrából végleg elfogyott a liszt meg a szalonna, a boltos meg nem volt hajlandó tovább hitelezni. Nem volt tejecske sem, mert a szomszédék tehene annyira megijedt a nagy téltől, hogy nem adott több tejet.

De a kisfiú enni kért, hiszen éhes volt. Amikor a szegény emberék már mindenükből kifogytak, és a hold olyan hidegen sütött be az ablakon, hogy még az öreg, sánta vekkeróra is összevacogtatta a mutatóit, a hetek óta hallgatag szegény ember száján megszületett a mese.

Először csak egy szó, egy magányos, árva szó hagyta el a száját, az is halkan és szinte dadogva, majd az elsőt egy második követte, ezt egy harmadik, végül a szavak mondatokká formálódtak, s a mondatokból – lassan és szemérmesen – megszületett a mese.

A perbetei mese.

Nem volt szép mese, nem tündérekről szólt és nem királykisasszonyokról, hanem a kenyérről, ami nincs, s a kalácsról, ami talán soha nem is volt. Aztán a tejről, amely az előbb még ott rejtőzött a kis köcsögben, s most eltűnt. Vajon hová? Aztán a méz! Lám, az is eltűnt valahová! De hová? S a ribizlilekvár! Meg a liszt, a zsír, a szalonna! Hová lettek? Hová?

S a meleget adó tűz, amely ott rejtőzött eddig a kemence gyomrában, hová tűnt vajon? Hová? Hová? Hová?

S amikor a legutolsó hová is elhangzott, a szegény ember száján – bolondos válaszok formájában – imigyen színesedtek mesévé a szavak:

– A kenyér, kicsi fiam, elment. Elment a napocska után… Ha aztán megtalálja, majd együtt jönnek vissza a faluba, s akkor még a kisbíró is leül az asztalunkhoz! S ha a kenyér visszajött, megjön a kalács is meg a tej is… Úgy ám! A tejecske! Aki elment a nagyvilágba, hogy megkeresse a piros színt.

– A piros színt? – csudálkozott a gyerek.

– Azt – bólintott rá az apja. – S ha meglesz a piros szín, a tejecske is hazatalál, s akkor aztán megszűnik ez a furcsa sápadtság az arcotokon: a tiéden is meg az édesanyádén is… A ribizlilekvár meg el sem ment, csak elbújt. Azt akarja, hogy megkeressük. De nem oda Buda! – nevetett fel a szegény ember. – Nem keressük! Megvárjuk, amíg magától elő nem jön. Akkor aztán kenyérre kenjük, és – hamm! – bekapjuk. A liszt még alszik… Jó puha ágyat talált magának a Komáromi utcai öreg malomban. De ha megjön a napocska, hipp-hopp, egyszeribe felébred! Ami meg a zsírt és a szalonnát illeti, azokat ne keresd! Lakik az alvégen egy szegény ember, egy nálunknál is szegényebb, nagy családdal. Napok óta nincs mit enniök, így hát édesanyád elküldte hozzájuk a zsírt meg a szalonnát, hogy egyenek és nevessenek, hiszen mi olyan gazdagok vagyunk, olyan nagyon gazdagok! Van még egy olyan szakajtóra való krumplink…

– De a tűz, édesapám, a tűz! Az hová lett?

– A tűz? – meredt rá a szegény ember. – De hiszen az itt van a konyhában! Nem érzed?! Pedig ládd, itt olyan meleg van, hogy menten le kell vetnem a bekecsemet. Így e! És most rád terítem. Ugye, milyen meleg van itt, kicsi fiam?

S a szavak vagy talán a bekecs hatására a hideggé vált konyhában hirtelen meleget kezdtek lehelni a falak. De a kisfiú ezt már csak álmában érezte, mert egyszeriben elaludt.

S másnapra a mese – valósággá változott. Megjött a napocska, s a szegény ember még aznap munkát kapott az erdésztől. Ha munka van, tej is van meg kenyér is. S ha a fejsze dolgozik, a kemence is megtelik meleggel. A jó meleg pedig igencsak kipirosítja az emberi arcokat.

Lám, lám, így szépítette meg a mese egy ötéves perbetei kisgyerek életét.

A mese, amely ott született a Sallai utcában, egy olyan kis házban, melynek két szívós szederfa áll az udvarában.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)