Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.
Ez a perbetei szegény ember télen az erdőre járt, nyáron meg részes aratást vállalt a szentmiklósi uraságnál. Így kereste a kenyerét. Hallgatag ember volt ez a perbetei szegény ember, hallgatag és szomorú szemű. Fütyörészni soha nem hallotta senki, de könnyen lehet, hogy nem is tudott fütyülni. A felesége jó hitestársa volt az embernek, s mosolygó arcával és nagy meleg szemével igen sok ráncot elsimított a párja homlokáról.
Egy napon fiuk született.
Éppen beborult az ég, nagy vihar kerekedett, de a szegény ember kint állt a kapuban, hajadonfőtt az esőben. A víz patakokban csurgott le a nyakán, bele az ingébe, de ő nem törődött az esővel, széllel, hanem a boldogságtól megrészegülve kiáltotta oda embernek, fának, kóbor kutyának:
– Fiam született! Fiam született!
A fiú erős volt és egészséges, a szülők meg boldogok voltak.
Ahogy szaladtak az évek, a szegény kis Perbetére egyre rosszabb idők jártak. S mikorára a kisfiú ötéves lett, Perbete fölött végleg beborult az ég. Nyár volt éppen, és Keszi felől nagy hasú felhők húztak a falu felé. Ott megálltak, kinézték maguknak a perbetei határt, azzal lejjebb ereszkedtek, és tojás nagyságú jégdarabokkal hintették tele a földet. Az emberek annyit sem tudtak mondani, hogy „jaj istenem!” – s a termés, az egész évi termés máris odalett.
Ez történt nyáron.
Télen meg olyan hideg volt, hogy a balta belefagyott az emberi tenyérbe. De ami a legborzasztóbb: a rémisztő hidegben kőkeményre fagytak az erdő fái is. A hideg annyira beleette magát a kérgük alá, hogy a lezúduló balta kicsorbult vagy eltörött. Azon a télen nem lehetett fát vágni az erdőn.
Munka nem volt, így hát pénz sem volt, s a konyhában, ahol a kis család tanyázott, megcsappant az ennivaló és a tüzelőfa. Esténként olyan hideg volt, hogy még a kutyák is behúzódtak a házakba, s az égen hiába ragyogtak a csillagok, mindenki tudta, csak fényük van, meleget nem adnak.
A szegény ember, aki eddig is szótlan volt, még szótlanabb lett. Most már heteken át nem lehetett hallani a szavát. A felesége arcáról is lefagyott a mosoly, hiszen a kis kamrából végleg elfogyott a liszt meg a szalonna, a boltos meg nem volt hajlandó tovább hitelezni. Nem volt tejecske sem, mert a szomszédék tehene annyira megijedt a nagy téltől, hogy nem adott több tejet.
De a kisfiú enni kért, hiszen éhes volt. Amikor a szegény emberék már mindenükből kifogytak, és a hold olyan hidegen sütött be az ablakon, hogy még az öreg, sánta vekkeróra is összevacogtatta a mutatóit, a hetek óta hallgatag szegény ember száján megszületett a mese.
Először csak egy szó, egy magányos, árva szó hagyta el a száját, az is halkan és szinte dadogva, majd az elsőt egy második követte, ezt egy harmadik, végül a szavak mondatokká formálódtak, s a mondatokból – lassan és szemérmesen – megszületett a mese.
A perbetei mese.
Nem volt szép mese, nem tündérekről szólt és nem királykisasszonyokról, hanem a kenyérről, ami nincs, s a kalácsról, ami talán soha nem is volt. Aztán a tejről, amely az előbb még ott rejtőzött a kis köcsögben, s most eltűnt. Vajon hová? Aztán a méz! Lám, az is eltűnt valahová! De hová? S a ribizlilekvár! Meg a liszt, a zsír, a szalonna! Hová lettek? Hová?
S a meleget adó tűz, amely ott rejtőzött eddig a kemence gyomrában, hová tűnt vajon? Hová? Hová? Hová?
S amikor a legutolsó hová is elhangzott, a szegény ember száján – bolondos válaszok formájában – imigyen színesedtek mesévé a szavak:
– A kenyér, kicsi fiam, elment. Elment a napocska után… Ha aztán megtalálja, majd együtt jönnek vissza a faluba, s akkor még a kisbíró is leül az asztalunkhoz! S ha a kenyér visszajött, megjön a kalács is meg a tej is… Úgy ám! A tejecske! Aki elment a nagyvilágba, hogy megkeresse a piros színt.
– A piros színt? – csudálkozott a gyerek.
– Azt – bólintott rá az apja. – S ha meglesz a piros szín, a tejecske is hazatalál, s akkor aztán megszűnik ez a furcsa sápadtság az arcotokon: a tiéden is meg az édesanyádén is… A ribizlilekvár meg el sem ment, csak elbújt. Azt akarja, hogy megkeressük. De nem oda Buda! – nevetett fel a szegény ember. – Nem keressük! Megvárjuk, amíg magától elő nem jön. Akkor aztán kenyérre kenjük, és – hamm! – bekapjuk. A liszt még alszik… Jó puha ágyat talált magának a Komáromi utcai öreg malomban. De ha megjön a napocska, hipp-hopp, egyszeribe felébred! Ami meg a zsírt és a szalonnát illeti, azokat ne keresd! Lakik az alvégen egy szegény ember, egy nálunknál is szegényebb, nagy családdal. Napok óta nincs mit enniök, így hát édesanyád elküldte hozzájuk a zsírt meg a szalonnát, hogy egyenek és nevessenek, hiszen mi olyan gazdagok vagyunk, olyan nagyon gazdagok! Van még egy olyan szakajtóra való krumplink…
– De a tűz, édesapám, a tűz! Az hová lett?
– A tűz? – meredt rá a szegény ember. – De hiszen az itt van a konyhában! Nem érzed?! Pedig ládd, itt olyan meleg van, hogy menten le kell vetnem a bekecsemet. Így e! És most rád terítem. Ugye, milyen meleg van itt, kicsi fiam?
S a szavak vagy talán a bekecs hatására a hideggé vált konyhában hirtelen meleget kezdtek lehelni a falak. De a kisfiú ezt már csak álmában érezte, mert egyszeriben elaludt.
S másnapra a mese – valósággá változott. Megjött a napocska, s a szegény ember még aznap munkát kapott az erdésztől. Ha munka van, tej is van meg kenyér is. S ha a fejsze dolgozik, a kemence is megtelik meleggel. A jó meleg pedig igencsak kipirosítja az emberi arcokat.
Lám, lám, így szépítette meg a mese egy ötéves perbetei kisgyerek életét.
A mese, amely ott született a Sallai utcában, egy olyan kis házban, melynek két szívós szederfa áll az udvarában.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.