Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.
Ez a perbetei szegény ember télen az erdőre járt, nyáron meg részes aratást vállalt a szentmiklósi uraságnál. Így kereste a kenyerét. Hallgatag ember volt ez a perbetei szegény ember, hallgatag és szomorú szemű. Fütyörészni soha nem hallotta senki, de könnyen lehet, hogy nem is tudott fütyülni. A felesége jó hitestársa volt az embernek, s mosolygó arcával és nagy meleg szemével igen sok ráncot elsimított a párja homlokáról.
Egy napon fiuk született.
Éppen beborult az ég, nagy vihar kerekedett, de a szegény ember kint állt a kapuban, hajadonfőtt az esőben. A víz patakokban csurgott le a nyakán, bele az ingébe, de ő nem törődött az esővel, széllel, hanem a boldogságtól megrészegülve kiáltotta oda embernek, fának, kóbor kutyának:
– Fiam született! Fiam született!
A fiú erős volt és egészséges, a szülők meg boldogok voltak.
Ahogy szaladtak az évek, a szegény kis Perbetére egyre rosszabb idők jártak. S mikorára a kisfiú ötéves lett, Perbete fölött végleg beborult az ég. Nyár volt éppen, és Keszi felől nagy hasú felhők húztak a falu felé. Ott megálltak, kinézték maguknak a perbetei határt, azzal lejjebb ereszkedtek, és tojás nagyságú jégdarabokkal hintették tele a földet. Az emberek annyit sem tudtak mondani, hogy „jaj istenem!” – s a termés, az egész évi termés máris odalett.
Ez történt nyáron.
Télen meg olyan hideg volt, hogy a balta belefagyott az emberi tenyérbe. De ami a legborzasztóbb: a rémisztő hidegben kőkeményre fagytak az erdő fái is. A hideg annyira beleette magát a kérgük alá, hogy a lezúduló balta kicsorbult vagy eltörött. Azon a télen nem lehetett fát vágni az erdőn.
Munka nem volt, így hát pénz sem volt, s a konyhában, ahol a kis család tanyázott, megcsappant az ennivaló és a tüzelőfa. Esténként olyan hideg volt, hogy még a kutyák is behúzódtak a házakba, s az égen hiába ragyogtak a csillagok, mindenki tudta, csak fényük van, meleget nem adnak.
A szegény ember, aki eddig is szótlan volt, még szótlanabb lett. Most már heteken át nem lehetett hallani a szavát. A felesége arcáról is lefagyott a mosoly, hiszen a kis kamrából végleg elfogyott a liszt meg a szalonna, a boltos meg nem volt hajlandó tovább hitelezni. Nem volt tejecske sem, mert a szomszédék tehene annyira megijedt a nagy téltől, hogy nem adott több tejet.
De a kisfiú enni kért, hiszen éhes volt. Amikor a szegény emberék már mindenükből kifogytak, és a hold olyan hidegen sütött be az ablakon, hogy még az öreg, sánta vekkeróra is összevacogtatta a mutatóit, a hetek óta hallgatag szegény ember száján megszületett a mese.
Először csak egy szó, egy magányos, árva szó hagyta el a száját, az is halkan és szinte dadogva, majd az elsőt egy második követte, ezt egy harmadik, végül a szavak mondatokká formálódtak, s a mondatokból – lassan és szemérmesen – megszületett a mese.
A perbetei mese.
Nem volt szép mese, nem tündérekről szólt és nem királykisasszonyokról, hanem a kenyérről, ami nincs, s a kalácsról, ami talán soha nem is volt. Aztán a tejről, amely az előbb még ott rejtőzött a kis köcsögben, s most eltűnt. Vajon hová? Aztán a méz! Lám, az is eltűnt valahová! De hová? S a ribizlilekvár! Meg a liszt, a zsír, a szalonna! Hová lettek? Hová?
S a meleget adó tűz, amely ott rejtőzött eddig a kemence gyomrában, hová tűnt vajon? Hová? Hová? Hová?
S amikor a legutolsó hová is elhangzott, a szegény ember száján – bolondos válaszok formájában – imigyen színesedtek mesévé a szavak:
– A kenyér, kicsi fiam, elment. Elment a napocska után… Ha aztán megtalálja, majd együtt jönnek vissza a faluba, s akkor még a kisbíró is leül az asztalunkhoz! S ha a kenyér visszajött, megjön a kalács is meg a tej is… Úgy ám! A tejecske! Aki elment a nagyvilágba, hogy megkeresse a piros színt.
– A piros színt? – csudálkozott a gyerek.
– Azt – bólintott rá az apja. – S ha meglesz a piros szín, a tejecske is hazatalál, s akkor aztán megszűnik ez a furcsa sápadtság az arcotokon: a tiéden is meg az édesanyádén is… A ribizlilekvár meg el sem ment, csak elbújt. Azt akarja, hogy megkeressük. De nem oda Buda! – nevetett fel a szegény ember. – Nem keressük! Megvárjuk, amíg magától elő nem jön. Akkor aztán kenyérre kenjük, és – hamm! – bekapjuk. A liszt még alszik… Jó puha ágyat talált magának a Komáromi utcai öreg malomban. De ha megjön a napocska, hipp-hopp, egyszeribe felébred! Ami meg a zsírt és a szalonnát illeti, azokat ne keresd! Lakik az alvégen egy szegény ember, egy nálunknál is szegényebb, nagy családdal. Napok óta nincs mit enniök, így hát édesanyád elküldte hozzájuk a zsírt meg a szalonnát, hogy egyenek és nevessenek, hiszen mi olyan gazdagok vagyunk, olyan nagyon gazdagok! Van még egy olyan szakajtóra való krumplink…
– De a tűz, édesapám, a tűz! Az hová lett?
– A tűz? – meredt rá a szegény ember. – De hiszen az itt van a konyhában! Nem érzed?! Pedig ládd, itt olyan meleg van, hogy menten le kell vetnem a bekecsemet. Így e! És most rád terítem. Ugye, milyen meleg van itt, kicsi fiam?
S a szavak vagy talán a bekecs hatására a hideggé vált konyhában hirtelen meleget kezdtek lehelni a falak. De a kisfiú ezt már csak álmában érezte, mert egyszeriben elaludt.
S másnapra a mese – valósággá változott. Megjött a napocska, s a szegény ember még aznap munkát kapott az erdésztől. Ha munka van, tej is van meg kenyér is. S ha a fejsze dolgozik, a kemence is megtelik meleggel. A jó meleg pedig igencsak kipirosítja az emberi arcokat.
Lám, lám, így szépítette meg a mese egy ötéves perbetei kisgyerek életét.
A mese, amely ott született a Sallai utcában, egy olyan kis házban, melynek két szívós szederfa áll az udvarában.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.